15. rész: Mit is jelent...

Minden cuccomat összeszedtem, és bepakoltam a bőröndömbe: pontosan úgy, mint egy hete, amikor eljöttünk otthonról. Csak hét nap, mégis úgy érzem, hogy rengeteget változtam.Már fél órája ülhettem a kanapén, egyedül, elmerengve a múlt éjszakán, amikor elindultam sétálni.  Még egyszer, utoljára meg akartam nézni a várost, el szerettem volna haladni a tengerparton, és talán egy kis kiruccanást is tettem volna az erdőben, ahol Niallal ebédeltünk, ha lett volna időm. Tudtam, hogy már csak körülbelül egy óra állt rendelkezésemre, ezért gyorsan átvágtam a városon, és visszafelé leültem a parton egy homokdűnére. Utoljára éreztem, ahogy a nap égeti a bőrömet, és a kellemes Los Angelesi szél simogatja az arcomat. Gondolataimból egy ismerős hang zökkentett ki. Aston hangja.
-Szia! -üdvözölt, majd leült mellém a homokba, és csendben végigmért.
-Szia! -köszöntem neki én is.

-Azt hittem, hogy már nem is látlak többet. -jegyezte meg. Hangjában egy kis csodálkozást, mégis örömöt véltem felfedezni.

-Valószínűleg többet tényleg nem fogsz. -válaszoltam halkan.

-Elmész? 

-Igen. Tíz perc múlva indulnom kell a többiekhez. -hajtottam le a fejem. Tudtam, hogy még nincs vége a turnénak, tisztában voltam vele, hogy még öt hét vissza van, de valahogy mégsem akartam elmenni innen. 

-Kár, pedig meg akartalak hívni egy fagyira. -ismerte be. -és ahogy látom, nem lesz rá több alkalmam. 

-Nem valószínű. -értettem vele egyet egy kicsit szomorúan. Sosem volt ez a srác a szívem csücske, mégis úgy éreztem, hogy egy kicsit hiányozni fog. Bár szinte egyáltalán nem is ismertem, volt benne valami, amiért már hiányérzetem is támadt Őt illetően, pedig még mellettem ült, és nem búcsúztunk el. A visszamaradó időnk további részét csendben töltöttük, nem szólaltunk meg. A telefonom rezegni kezdett a zsebemben, úgyhogy kivettem, és felvettem.

-Hol vagy? Indulnunk kéne! -szólt bele Harry idegesen.

-Nyugi, mindjárt fent vagyok. -feleltem teljes nyugodtsággal, majd kinyomtam, és visszahelyeztem a készüléket a zsebembe.

-Szóval menned kell. -állapította meg Aston.

-Igen. -sóhajtottam. -Hát akkor viszlát,Aston! örülök, hogy megismertelek. -mosolyogtam rá.

-Szia,Jenny. Úgyszintén. -köszönt el mosolyogva, majd váratlanul megölelt. Normális esetben ugrottam volna, és még egy kicsit talán dühös is lettem volna, hiszen nem szeretem, ha fiúk ölelgetnek, hacsak azok a fiúk nem töltenek be fontos szerepet az életemben. De most visszaöleltem. Nem tudom miért, de jól esett megölelni Astont. Végül kiszabadítottam magam a karjai közül, integettem neki, és elindultam vissza a hotelbe, ahonnan indultunk.

-Cserét akarunk! Cserét akarunk! -kiabálta Louis. Igen, még mindig azon ment a vita, hogy Lou és Hazza együtt szerettek volna lenni. A többiek remekül szórakoztak ezen a kis műsoron, de én kevésbé élveztem. Hiába érzek bármit is Niall iránt, nem akartam vele egy szobába kerülni. 

-Louis, hagyd már abba! Nem látod, hogy Jenny nem akarja? -hallgattatta el Liam. Ezek szerint Ő az egyetlen, aki átlátott rajtam, és bármiféle kérdés nélkül azonnal segíteni próbált. Lou értetlenül meredt rám, és mikor már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, Liam ismét csendre intette. -Nem erőszakoljuk rá a másikra, amit nem akar!
A hotelbe érve Hazza értetlenül robogott fel a szobába, én pedig utána siettem volna, ha valaki el nem kapja a karomat.
-Beszélhetünk? -kérdezte Liam.
-Persze, csak felviszem a cuccaimat. Öt perc múlva itt? -válaszoltam bizonytalanul. El sem tudtam képzelni, hogy mit akar tőlem Liam.
-Oké. -bólintott, és elindult az új szobájuk felé. Én is így tettem. Mikor beértem, Harry éppen az ágyon ült,és továbbra is értetlen fejjel bámult engem.Már úgy fél órája csak így néz.
-Na, most mi a bajod? -tettem csípőre a kezemet.
-Semmi. -vonta meg a vállát, de még mindig úgy nézett rám, ahogy a kérdésem előtt. Egy legyintéssel jeleztem, hogy ha nem hajlandó elmondani, akkor nem érdekel, majd kimentem a szobából. Hamar odaértem a helyhez, amit Liammel megbeszéltünk. Nem túl nagy meglepetésemre Ő már ott állt.
-Miről szeretnél beszélni? -sétáltam oda hozzá. Elővett a zsebéből egy napszemüveget, feltette a kapucniját, majd a napszemüveget is felvette.
-Sétáljunk! -fogta meg a karomat, és kivezetett a szállodából. Egy ideig szó nélkül lépkedtünk egymás mellett, aztán leültünk egy padra. Továbbra is szótlanul üldögéltünk, de egy idő után meguntam, hogy nem nyögi ki, miért kellett ilyen messzire jönnünk, hogy beszélgessünk.
-Miről akartál beszélni? -törtem meg a csendet.
-Szép időnk van, nem? -mosolygott.
-Liam! Feltételezem, hogy nem az időjárásról szerettél volna beszélni.
-Eltaláltad. -vallotta be. Kérdőn néztem rá, mire folytatni kezdte. -Miért nem szeretnél egy szobában lenni Niallel? -nézett rám komolyan -már amennyire lehet napszemüvegben.
-Ez egy remek kérdés! -szólaltam meg. -Tényleg, milyen szép időnk van! Gyönyörűen süt a nap, és a szellő is kellemes. -érettem egyet a kérdés előtti kijelentésével.
-Jenny! Komolyan. -szólt rám.
-Oké. -sóhajtottam. -Egy kicsit korainak érzem ezt a dolgot. Elvégre mi nem is járunk, és nem történt semmi múlt éjjel. Alig szóltunk egymáshoz...
-Én nem így hallottam. Úgy tudom, hogy Niallel együtt aludtatok, és kaptál tőle egy karkötőt, mielőtt megnéztetek valami romantikus vígjátékot összebújva.
-Tessék? Ezt meg ki mondta? -néztem rá elképedve.
-Niall. -vonta meg a vállát, mire még jobban kikerekedtek a szemeim. -Nekem mindent elmond, oké? Hiába kéred meg arra, hogy ne tegye.
-Nem azért kértem meg, hogy ne mondja el, mert szégyellem, vagy ilyesmi... csak van valaki, aki... nos jobb, ha nem tudja meg.
-Ki? -ez egy kicsit hangosra sikerült: az előttünk éppen elsétáló kislány fel is kapta Liam kérdésére a fejét, de aztán tovább ment.
-Az anyám. Tényleg, hidd el, hogy jó okom van a titkolózásra. Ha ez kiderülne -márpedig nincs nagyon minek kiderülnie- az anyám megölne, és...
-Ér neked ennyit Niall? -szakított félbe.
-Mi?
-Megéri neked Niall az anyád haragját? -ismételte a kérdést kicsit máshogy. Egy kicsit váratlanul ért, hisz ezen még sosem gondolkodtam. Végül rövid időn belül kiböktem egy kissé bizonytalanul hangzó választ:
-Azt hiszem, igen.
-Akkor hol a probléma? Egyszer úgyis elfogadja. Engem is kedvel. -mosolyodott el.
-Igen, de te más vagy. Vagyis te Danielle barátja vagy. Ha az enyém lennél, téged is kiutálna, hidd el. Szerinted miért voltak ilyen 'hosszú' kapcsolataim? -vontam fel a szemöldököm. Ezt még sosem mondtam senkinek, még Bellának, vagy a nővéremnek sem.
-Ennyire vészes a dolog? -lepődött meg. Bólintottam. -Beszélned kéne vele, nem gondolod?
-Szerinted nem próbáltam már? -hajtottam le a fejem.
-Próbáld meg még egyszer! -utasított. Végül is mit veszíthetek? Bármit is csinálok, úgyis veszekedés lesz a vége. És Liamnek talán igaza van. Niall ér annyit, hogy az anyám pár hétig haragudjon. Egyet viszont nem akartam: hogy anya úgy űzze el Niallt, ahogy eddig mindenkit. Nem szerettem volna, ha úgy tekint Niallre, mint egyre, a sok közül. Mert Ő lehet, hogy neki csak egy fiú, de nekem már sokkal több.