ÉLEK!

Sziasztok!

Jópár hónapja nem jelentkeztem, nem hoztam új részt, és ezért szeretnék bocsánatot kérni. Muszáj volt szünetet tartanom, és nem jár dicséret azért, mert erről nem szóltam, hanem mindenféle figyelmeztetés nélkül eltűntem. Összejött mostanában az élet... de nem szeretnélek benneteket a magyarázkodásommal untatni. 

Szóval... új részt nem ígérek egyenlőre, de igyekszem ismét beiktatni a blogolást a mindennapjaimba, és ismét elkezdeni írni. :)

Kitettem egy szavazást, és amennyiben elég "igen" szavazat gyűlik össze egy hét alatt, újra nekiállok részeket hozni. 

xxx

37. rész: Katasztrófa

Alig értem haza, a telefonom megcsörrent, de csak egy sms jött. Úgy gondoltam, hogy biztos csak egyenlegértesítés, vagy a szolgáltató számolna be valami felettébb érdekes dologról, úgyhogy nem néztem meg, csak lehajítottam a készüléket az ágyra, és elmentem, hogy lezuhanyozzak. Később elmentem vacsorázni, aztán azon gondolkodtam, hogy merre lehet Niall. Nem hívott, nem jött át, nem csinált semmit, én pedig egyre jobban aggódtam, pedig nem úgy tűnt, hogy oka van, mégis ott volt az a keserű íz a számban. Evés közben azonban elfeledkeztem mindenről, amin gondolkodtam, és leültem a tv elé. Éppen valami pocsék szappanopera ment - mint mindig -, de most szokatlan dolog történt: a műsor hirtelen megszakadt, és egy nő jelent meg a képernyőn.

- Kedves nézőink, megszakítjuk műsorunkat, ugyanis az egyik repülő, ami Ausztráliába indult Londonból 17 órakor, lezuhant. Túlélőkért ugyan kutatnak, nem úgy néz ki, hogy találnak is. Az esély, hogy bárki is túlélte, igen csekély, körülbelül a nullával egyenlő, ugyanis  a jármű felrobbant, majd alkatrészei a tengerbe zuhantak. Ezúton is szeretnénk részvétünket nyilvánítani mindazok irányába, akinek hozzátartozója a repülőgépen utazott. -mondta a hírolvasó. Amint meghallottam, egyből az jutott eszembe, hogy ha nem fordulok vissza, mi is azon a repülőn ültünk volna. A sokk, amit akkor éreztem, villámcsapásként csapott le rám, és hirtelen késztetést éreztem arra, hogy felhívjam Niallt. Felrohantam a szobámba, és elkezdtem a telefonom után kutatni. Emlékeztem, hogy az ágyra tettem, de mégis sokáig tartott, mire megtaláltam. Amikor feloldottam a képernyőzárat, megláttam, hogy kaptam egy sms-t. Azonnal lejátszódott a jelenet a fejemben, mikor meghallottam a csipogást úgy egy órája, de nem figyeltem rá. Mikor megnyitottam, láttam, hogy Nialltől jött az üzenet, így azonnal megnyitottam.

"Visszahozom neked Bellát. Szeretlek! Xx" -olvastam. Először nem tudtam, hogy mire gondoljak, majd mikor szépen lassan felfogtam, hogy Ausztráliába ment, csak ültem egy helyben. Nem sírtam, nem tomboltam, nem csináltam semmit, csak üveges tekintettel meredtem magam elé a semmibe. Azonban újra és újra elolvastam az üzenetet, amit háromnegyed öt körül írt. Mikor megláttam az időpontot, tudatosult bennem: Niall valószínűleg azon a repülőgépen ült, ami lezuhant. Szép lassan elkezdtek folyni a könnyeim: egyre jobban, egyre több, egyre gyorsabban. Néhány perc múlva már annyira megindultak, hogy nem láttam, és levegőt is alig kaptam. Csak az járt a fejemben, hogy elveszítettem. Miután összeszedtem magam, a telefonom után nyúltam, megkerestem Niallt a telefonkönyvemben, és azonnal hívtam. Kicsengett, azonban nem vette fel. A remény egy halvány szikráját véltem felfedezni: ha kicseng, akkor a telefon nyilvánvalóan ép, tehát valószínűleg Niall is. A gondolatot azonban felváltotta a kétségbeesés, a könnyek, és mit sem tudva a történtekről hisztérikus zokogásba kezdtem. Mikor kissé megnyugodtam, felkaptam egy pulcsit a melegítőmhöz, amit hazaérkezésemkor húztam fel, zsebre vágtam a telefonom, és a srácok háza felé vettem az irányt. Az utcán melegítőben vonultam végig, lefolyt sminkkel, ezáltal fekete arccal, és vörös, dagadtra sírt szemekkel, azonban az emberek ijedt, lesújtott, meglepődött pillantásai érdekeltek a legkevésbé. Az ajtó elé érve azonnal csengettem, aztán kopogtam, és így tovább. Senki nem nyitott ajtót, mire az ijedtségem még jobban eluralkodott rajtam. Az ablakpárkányon lévő virágcserép alatt kulccsal kinyitottam az ajtót, és amint bejutottam, Hazza szobáját vettem célba. Tudtam, hogy nincs otthon senki, hisz ha nem lenne üres a ház, nem kellett volna igénybe vennem a vészhelyzet esetére rejtegetett kulcsot. Felérve a szobába nagy meglepetés fogadott: Harry az ágyán feküdt, és jobbra-balra billegette a fejét- zenét hallgatott. 
- Harry! -mondtam rekedten, és olyan hangosan, amennyire tőlem jelenleg tellett. Halk volt, mert a könnyek ismét fojtogattak, így nem igazán tudtam megszólalni. Végül becsaptam magam mögött az ajtót, amire végre felfigyelt, és amint meglátott, lefagyott a mosoly az arcáról, kitépte füléből a fülhallgatót, és felpattant.
- Mi történt, prücsök? -mért végig szörnyülködve.
- Niall... -nyögtem gombóccal a torkomban, de amint kimondtam a nevét, az ágyra rogytam, és ismét zokogni kezdtem. Harry letelepedett mellém, és a hátamat kezdte simogatni.
- Min vesztetek össze? -kérdezte. Felültem, és próbáltam leküzdeni a könnyeket, de a hatalmas erőfeszítéseim ellenére sem sikerült, csak megráztam a fejem.
- Semmin. -nyeltem egy nagyot. - Most ilyesmiről szó sincs... -magyaráztam, de ezt is alig tudtam kimondani. Mardosott a bűntudat, a gyász, és minden hasonló. A barátom, és én szeretem... miattam szállt fel arra a repülőgépre, miattam halt meg. Amikor legutóbb ilyesmi történt volna, akkor megálmodtam, és én haltam meg majdnem, azonban most nem tudtam megmenteni. A sors mindenáron el akarta Őt venni, és tessék, most sikerült neki.
- Akkor mi a baj? 
- A repülő lezuhant... -szipogtam.
- Milyen repülő? Hogy jön ide valami repülő? -értetlenkedett, mire kivettem a zsebemből a telefont, megkerestem az üzenetet, amit Niall írt, és Hazza kezébe nyomtam. Mikor végzett, újra és újra elolvasta: nem hitt a szemének, vagy csak nem akart.
- Lehetetlen... -hagyta el ez a szó a száját. Az ölébe kuporodtam, és tovább sírtam, fejemet a vállába fúrva, Ő pedig csak szó nélkül, kerek szemekkel, még fel sem fogva a történteket magához szorított. Ott volt, amikor egy világ omlott össze bennem, amikor a szívem darabokra tört, amikor a mellkasom annyira fájt, hogy azt elmondani sem lehet. Olyan érzés volt, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot, mintha kitéptek volna a szívemből egy darabot... elveszítettem egy részemet... a kedvenc részemet, a legjobb részemet. Az életem értelmét, az álmaim megtestesítőjét. Elveszítettem az igazit.

Hiába keresek, soha nem találok hozzád hasonlót.
Belőled csak egy van... volt.

36. rész: Az igazság

Amint kiléptem az ajtón, eszembe jutott, hogy annyit sem tudok, hogy Bella melyik városba költözött, így megtorpantam. Mire Niall utol ért, megfordultam, lehajtottam a fejem, majd szó nélkül visszacsoszogtam, és a kanapéra rogytam. Csak az járt a fejemben, hogy elveszítettem a legjobb barátnőmet, és bűnbakot kerestem. Nagyon szerettem volna ráfogni valakire a távozását, hogy jól leordíthassam az illető fejét, mert úgy gondoltam, kicsit talán megkönnyebbülnék.
- Most mi a baj? -nézett rám Niall értetlenül felém indulva.
- Azt sem tudom, melyik városban keressem. -sóhajtottam, és a távirányító után nyúltam, amivel bekapcsoltam a televíziót, de Nialler nem hagyta, hogy nyugodtan beletemetkezzek a bugyuta valóságshow nyújtotta felhőtlen élvezetbe, ugyanis a készülék elé állt, és a szemöldökét felvonva meredt rám.
- Ez komolyan megakadályoz? -kérdezte.
- Niall, ha nem tudom, hol keressem, akkor hiába megyek bárhova is, mert nem fogom megtalálni, és így beszélni sem tudok vele. -mondtam, és elkezdtem kalimpálni, hogy álljon már arrébb. 
- Megoldjuk.
- Hogyan?! Lenyomoztatod a nem létező telefonját, vagy felhívod a nem létező telefonján, esetleg megkérdezed sms-ben? -szegeztem neki a kérdést, mire felsóhajtott, és ledobta magát mellém.
- Valahogy akkor is visszahozzuk! -jelentette ki, majd átkarolt, én pedig a vállára hajtottam a fejem. Tudtam, hogy már késő, elveszítettem Bellát, innen nincs visszaút. Ha el is mennék érte, nem tudnám visszahozni, hiszen a házukat már eladták, felvették Ausztráliában egy gimibe, és az anyukája is talált magának egy állást. Mindezt persze nem tőle tudom, hanem anyától, aki ebéd közben megemlítette, csak úgy mellékesen. Miközben felidéztem magamban a pillanatot, amikor megtudtam a hírt, kinyílt az ajtó, mire felnéztem, és láttam, hogy Zayn lépett be rajta, meggyötört arccal. Amint rá néztem, már tudtam, hogy megérkezett a bűnbak, akire ráfoghatok mindent, akivel kedvemre kiabálhatok.
- Sziasztok! -köszönt. Niall egy megfeszült mellettem, mintha tudta volna, hogy mi jár a fejemben, de azért viszonozta a köszönést egy halk sziával. Tudtam, hogy Nialler nem lelkesedne túlzottan egy szép kis veszekedésért, amit én robbantanék ki, tehát köszönés nélkül összeszorítottam a számat, elfordítottam a fejem, és a barátom vállába fúrtam. -Jen, minden oké? -kérdezte. Nos, nem kellett volna, és ezt Niall is érezte, sőt, talán még Ő maga is megbánta, hogy megszólalt.
- Hogy minden oké-e? Azt akarod tudni, hogy minden rendben van-e? -fordítottam felé lassan a fejem. A szemeim dühöt árasztottak, és amint belenéztem a szemébe, észre vettem, hogy van valami az arcán, ami nem szokott: bánat. A dühöm hamar elszállt, és érdeklődés váltotta fel. - Hagyjuk. -a hangom már teljesen másképp csengett. - Veled minden rendben? 
- Persze. -hajtotta le a fejét, aztán néhány egyszerű lépéssel kikerült, és felsietett a lépcsőn. Tanácstalanul fordultam Niallhöz, aki meglepődve nézte végig azt iménti jelenetet.
- Na ez mi volt? -mutattam a lépcső irányába, amin Zayn felment az előbb.
- Nem tudom. -vonta meg a vállát, majd megfogta a kezem, és az ölébe húzott. - Próbálj meg egy kicsit nem Zaynre koncentrálni, jó? Bellát kell visszahoznunk.
- De nem tudjuk visszahozni, nem érted? Már késő...
- Majd rájön, hogy hibát követett el!
- Lehet, de már ahhoz is késő. -válaszoltam egy kicsit hangosabban, mint kellett volna. Niall kicsit jobban magához húzott, és erősen szorított.
- Sosincs késő. -tűrt a fülem mögé egy kósza tincset. Az érintésébe beleborzongtam, mint általában, de ezúttal nehezen ment, ami mindig: elveszni a szemében, és kizárni a külvilágot. Nem jellemző rám, hogy hirtelen felpattanok, és elviharzok valahonnan, de akkor megtettem. Zayn arca lebegett a szemem előtt, és muszáj volt megtudnom, hogy mi történt vele, amiért ennyire szomorú. Felvágtattam a lépcsőn, és kopogás nélkül rontottam be a szobába. Mindenre számítottam, csak arra nem, amit láttam a helyiségben: egy törött vodkás üveg, ami körül körülbelül az üveg tartalma felének megfelelő tócsa állt, és néhány véres papír-zsebkendő... azonban Zayn sehol. Ahogy végignéztem a szobában uralkodó káoszon, a darabokban heverő üvegen, a szanaszét szórt zsepiken, levert a víz. Beljebb merészkedtem, és az ágy egyik lábánál egy kinyitott zsebkést is találtam, mire remegni kezdtem. A szőnyegen is ékeskedett néhány vörös folt, amik pont az ággyal szemben lévő falból nyíló fürdőszobába vezettek. Az ajtó csukva volt, semmi zajt nem hallottam bentről. Hezitáltam, hogy kopogjak-e, vagy csak simán nyissak be. Végül az utóbbi mellett döntöttem. Mikor az ajtó kinyílt, megpillantottam Zaynt, ahogy a kád szélén ül, és egy nagy vágást próbál bekötni, sikertelenül. Amikor meghallotta az ajtó nyikorgását, azonnal felkapta a fejét, és ijedten nézett rám, én pedig "megfagyva" álltam, és nem tudtam kinyögni semmit.
- Mit csinálsz itt?! -támadott le néhány másodperc múlva.
- Aggódtam, és gondoltam megnézem, hogy mi van veled, és ahogy elnézem... -mutattam a sebre, és a hátam mögött lévő ijesztő felfordulásra - jól tettem. Segítek. Add ide azt a rongyot, és tedd le a gézt! -utasítottam, majd odamentem hozzá, leguggoltam, és lefertőtlenítettem a sebet. Legnagyobb meglepetésemre hagyta magát, nem tiltakozott, nem akart elzavarni, hanem csendben nézte, ahogy bekötöm a sebet. 
- Köszönöm. -suttogta, és arcán átsuhant egy apró mosoly. 
- Mi történt? -álltam fel, mikor végeztem. Miközben válaszra vártam, elpakoltam a kötszereket a nyitott szekrénybe, majd be is csuktam azt.
- Miért vagy velem ilyen rendes, amikor elüldöztem a legjobb barátnődet? Nem érdemlem meg, hogy meghallgass, hogy érdekeljelek, vagy hogy segíts. 
- Tényleg nem... de most nem ez a lényeg. Valami nincs rendben, és tudni szeretném, hogy mi az. -válaszoltam.
- Bella elment... itt hagyott mindent, és mindenkit, beleértve téged... és engem is. -hajtotta le a fejét. 
- Miért érdekel, hogy itt hagyott téged, amikor te szakítottál vele Perrie miatt? -néztem rá értetlenül. Kezdett minden túl bonyolult lenni. Azon csodálkoztam, hogy Niall nem jött  még utánam, pedig biztos voltam benne, hogy a lépcső tetejéig sem jutok el.
- Mert szeretem Őt. -hangzott az egyszerű választ. 
- Akkor miért...? -ennyit volt erőm kinyögni, a lábam a földbe gyökerezett. 
- Mert kellett, és mert nem volt választásom. A menedzsmentnek feltűnt, hogy mind olyan lánnyal járunk, aki nem modell, nem táncos, nem énekes... vagyis átlagos. Mivel az én kapcsolatom volt a legrégebbi, úgy gondolták, nekem már elég volt, szóval vagy szakítok és előadom a kis műsoromat Perrievel, vagy bajok lesznek. -magyarázta, és még egy kósza könnycseppet is látni véltem a szemében, de nem gördült le az arcán, hanem a szeme sarkában pihent egy darabig, aztán gyorsan le lett törölve. Nem tudtam mit mondani, képtelen voltam bármit is kinyögni, ezért csak szó nélkül felültem mellé a kád szélére, és átöleltem. -Sajnálom, amiért ennyi embernek okoztam ezzel fájdalmat... nem gondolkodtam.
- Inkább vágtak volna ki a bandából? Ne hülyéskedj! -mosolyodtam el.
- Összetörtem a legjobb barátnőd szívét, aztán elvettem tőled. 
- Mi történt veled az előbb? -tereltem el a beszélgetést. Nem szerettem volna többet erről beszélni, így is Belláról szólnak a nappalaim, és az éjszakáim is.
- Ittam, ledobtam az üveget, eltört, én pedig beleestem egy szilánkba, ami felhasította a vádlim. Tudod, szédültem, meg minden. Mikor hazaértem, már nem voltam szín józan...
- Te piásan vezettél?! -húztam fel a fejem a válláról, mire a szája mosolyra húzódott.
- Nem is te lennél, ha nem ez lenne az első infó, amit kiszűrsz a mondanivalómból. 
- Mit fogsz csinálni? -kérdeztem.
- Mit lehet? Itt van vége a történetnek, innen nincs tovább. Alakítom a tökéletesnek tűnő Zayn Malikot, aki az álmát éli. -vonta meg a vállát, majd felállt, és kiment a fürdőszobából. Nekem se kellett több, utána mentem, és láttam, ahogy a zseb-kendőket szedi össze. Elindultam az ajtó felé, hogy lemenjek Niallhöz, de Zayn megállított. - Jen, ezt ne mondd el senkinek, oké? A fiúk sem tudják.
- Nyugi, nálam biztonságban van a titkod. -bólintottam, és magára hagytam. Mikor leértem a nappaliba, Niall már nem volt a kanapén, ahol hagytam, úgyhogy haza indultam.  

Sírj egy folyót, építs hidat, és juss túl rajta.

35. rész: Nehéz időszak

*Bella szemszöge*

A másodpercek, a percek, az órák, a napok, a hetek... csigalassúsággal teltek. Eleinte próbáltam tartani magam, meg akartam mutatni az embereknek, hogy "Igen, ripityára zúzták a szívem, de én csak bemutatok a világnak, mosolygok, és továbblépek, mert hihetetlenül erős vagyok". Nos, először úgy tűnt, hogy nem is olyan nehéz. Sokat voltam a srácokkal, Jennyvel, és Missyvel, de amikor Zayn feltűnt -márpedig ez elég gyakran előfordult-, úgy éreztem, hogy hiába látja úgy mindenki, hogy semmi bajom, teljesen összetört. Szóval a szakítás utáni első héten mosolyogtam, és próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de egy kis idő múlva eltört a mécses. Valahányszor megláttam Zaynt, csak rámosolyogtam, és köszöntem neki. Ebből nyilván arra következtetett, hogy továbbléptem, és nem érdekel mit csinál, ezért a szemem előtt csókolta meg Perriet. A szívem hatalmasakat dobbant közben, a fejem lüktetett, remegni, és szédülni kezdtem. Mire pedig észbe kaptam, azt vettem észre, hogy Louis karjaiban zokogok, Zayn és Perrie pedig nincsenek sehol. Ez után jöttem rá, hogy hiába próbálok erősnek tűnni, így nem fog menni. Amíg a fiúkkal vagyok, és minden egyes nap kiteszem magam annak, hogy még egyet belém rúgjon, nem fogok tudni továbblépni. Ekkor következett az, hogy abból, amit meg akartam mutatni, annyit sikerült csak, hogy bemutatok a világnak. A mosoly, és a továbblépés lehetetlennek bizonyult. Tehát napokig nem mentem ki a szobámból, kihajítottam a telefonom az ablakon, és nem beszéltem senkivel. Még a saját anyámat, és az összes barátomat is elküldtem melegebb éghajlatra. Csak én voltam, a szobámban, és a párnám, ami az összes könnyemet elviselte, egy nagy halom csoki, rengeteg szétszórt papír zsebkendő, és szanaszét heverő, félbeszakított képek Zaynről, és rólam. Így telt el tehát majdnem két hosszú hét: sírtam, csokit ettem, sírtam, sírós filmeket néztem, sírtam, depis számokat hallgattam, és elemeztem a szövegüket, sírtam, és nem beszéltem senkivel. Néhány nap múlva anya talált egy pótkulcsot a szobámhoz, amit odaadott Jennynek, hogy kaparjon össze a padlóról. Jen persze szó nélkül beleegyezett. Összeszedte a földön heverő szemetet, majd egy nagy zsákba dobálta az összeset, és vett nekem egy új telefont. Én azonban nem kértem a segítségéből, úgyhogy kizavartam a szobámból, és a tőle kapott új mobilt a szeme láttára vágtam földhöz. Úgy nézett rám, mintha egy idegent látna, mintha még sosem találkoztunk volna. A tekintetében volt minden: félelem, ijedtség, aggódás, és szomorúság. Ami a legjobban meglepett, hogy dühöt nem láttam rajta egyszer sem, pedig nem először rúgtam ki, és küldtem el. Ennek az állapotnak pedig akkor szakadt vége, amikor anya közölte, hogy Ő ezt nem bírja tovább, elköltözünk Ausztráliába, jó messze Londontól. Gondolkodás nélkül beleegyeztem. Egy új élet lehetőségét kaptam meg, távol Zayntől. Akkor azonban még nem gondoltam azokra, akik próbáltak segíteni, és mellettem voltak. Kizárólag az összetört szívem lebegett a szemem előtt, és a fájdalom. Erre viszont későn jöttem rá, ugyanis a repülőgépen ülök, útban Ausztrália felé.

*Jenny szemszöge*

-Nem tudom elhinni, hogy csak így itt hagyott, és még csak el sem búcsúzott! -motyogtam hitetlenül Niall ölében ülve.

- Szokj hozzá a gondolathoz, mert így történt. -simított végig a combomon.

- Én mindig ott voltam neki, mióta besétált az oviba, és azt kiabálta, hogy haza akar menni! Mindig! De Ő csak kidobott a szobájából minden egyes nap, és földhöz vágta a telefont, amit neki vettem. Aztán szó nélkül lelépett a világ másik felébe, mintha itt mindenki utálná. Mintha nem tudná, hogy én nem haragudtam azért, amit az elmúlt hetekben művelt. Mintha nem lenne más választása... -morogtam. Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy mérgesnek kéne lennem rá azért, ahogy bánt velem, hiszen betudtam annak, hogy a szerelmi bánat képes megváltoztatni bárkit. Aztán azzal, hogy elment... kivívta a haragomat.

- Csak próbálja megtalálni a lelki nyugalmát! Neked is ezt kéne tenned. -tanácsolta Niall, de az egyik fülemen bement, a másikon ki.

- Hogy volt képes ezt tenni?! Hogy tudott itt hagyni mindenkit, aki szereti?   
- Jenny...
- Nem fér a fejembe! Mi történt vele? Teljesen bekattant. Volt már szerelmi bánata, de még sosem volt ilyen hatása.
- Jenny...
- Talán sosem volt még ennyire szerelmes -gondolkodtam hangosan. - De akkor sem kéne eltaszítani maga mellől mindenkit, aztán szó nélkül faképnél hagyni a barátait, és a helyet, ahol felnőtt! Hihetetlen, hogy én őt a legjobb barátnőmnek tudtam hívni...
- Elég, Jenny! Ne mondj olyat, amit később megbánhatsz! -kiabált közbe Niall. Először meghökkenve néztem rá, aztán válaszoltam:
- Nem ezt bánom meg, hanem az elmúlt éveket! Hogy mindig számíthatott rám, de amikor nyár elején hazajöttem Amerikából, meg sem próbált megállítani, vagy esetleg velem jönni. Nem érdekeltem.
- Fogalma sem volt arról, hogy vissza akarsz jönni! -emlékeztetett, mire lesütöttem a szemem. Tényleg csak Harrynek mondtam el.
- De nem is jött utánam. -vágtam rá.
- Miért, te éppen utána rohansz, hogy megmondd neki, nem akarod, hogy elmenjen, mert neked itt van rá szükséged, és neki itt kellesz? Itt ülsz az ölemben, és szidod, mert nem ment utánad, és itt hagyott, holott te is ezt tetted vele. Otthagytad Amerikában, és most sem mész utána! - mondta Niall. Ami pedig a legjobban fájt ebben az nem más, mint hogy igaza volt. Nem indultam utána, csak szidtam. 
- Viszont Ő meg sem próbált segíteni felállni, amikor hazajöttem a turnéról. Nem hívott, nem üzent, nem csinált semmit. -sóhajtottam. - Én pedig hetekig minden nap elviseltem, hogy kidob, hogy ordít velem. -ahogy ezt kimondtam, legördült egy könnycsepp az arcomon. Amikor visszajöttem Amerikából, titkon reméltem, hogy utánam jön, és segít feldolgozni a történteket, hogy felhív, és kiönthetem neki a szívem. 
- Mindenki követ el hibákat, Jen. Én is elkövettem párat, mégis együtt vagyunk. -törölte le a könnycseppet az arcomról, én pedig kimásztam az öléből, mellé ültem, és arcomat a mellkasába fúrtam. 
- Én nem hagynék magam mögött mindenkit. -szipogtam. 
- Megtetted.
- De tudtam, hogy egy hónap múlva visszajöttök! -mentegettem magam tovább, bár nem volt értelme. Nem azért, mert olyan gonosznak éreztem magam, hanem mert Bells elment, és én csak magamat védem.
- Hagyjuk ezt, oké? -puszilt bele Niall a hajamba. - Ha utána szeretnél menni, és mondani akarsz neki valamit, akkor keljünk fel, és irány a reptér! 
- És szerinted anyám mit szólna, ha csak úgy elmennék Ausztráliába? -emeltem fel a fejem, és elmosolyodtam.
- El kell döntened, hogy mi a fontosabb: meg akarsz spórolni egy veszekedést, vagy vissza akarod hozni a legjobb barátnődet? -amint kimondta, azonnal felpattantam, és az ajtó felé vettem az irányt. 
- Na, mi van, nem jössz? -néztem vissza a barátomra, aki kerek szemekkel bámult. Hitetlenül elmosolyodott, és elindult utánam, hogy visszahozzuk Bellát.

Legjobb barátot nehéz találni, még nehezebb elengedni,
és lehetetlen elfelejteni.

34. rész: Évforduló és szakítás

*Néhány nap múlva, Bella szemszöge*

Suli után izgatottan rohantam át Zaynhez, aki reggel felhívott, hogy ma mindenképpen menjek át, ha végeztem az iskolában. Tudtam, hogy mit akar: ma van az évfordulónk. Amikor a ház elé értem, becsengettem, és most kivételesen nem Niall, hanem maga Zayn nyitott ajtót, és rögtön felhívott a szobájába. Leültem az ágyra, és érdeklődve pislogtam rá, de valahogy nem úgy tűnt, mint akinek túl jó kedve van. Túlhajszoltnak, és meggyötörtnek látszott. El sem tudtam képzelni, hogy mit akarhat, de az már biztos, hogy nem az évfordulónkkal kapcsolatos a dolog. Egy darabig gondolkodva járkál fel-alá, aztán hirtelen hozzám fordult, és beszélni kezdett.

- Nézd Bella, én sajnálom, hogy ezt teszem... -kezdte, de rögtön abba is hagyta. Azt hiszem, jól is tette, mert itt vált világossá, hogy nem akarom hallani a mondat végét. - Én... azt szeretném mondani, hogy... -kezdett bele újra a mondandójába, de megcsörrent a telefon. Kivette a zsebéből, és kérdőn nézett rám, mire én biccentettem, hogy vegye csak fel. Így is tett.

- Szia! -köszönt bele. - Nem, még nem. -zihálta idegesen, aztán kiment a szobából, és rám csukta az ajtót. Gyorsan odasiettem, hogy halljam a beszélgetést. -Majdnem egy év volt, az ilyesmit nem lehet mindenféle szívfájdalom nélkül közölni. -motyogta. -Igen, persze. Nyugalom, csak össze kell szednem magam. Jó, én is téged. Szia. -köszönt el a telefonálótól, én pedig gyorsan visszaültem az ágyra, majd Zayn bejött a szobába, és leült mellém. Már tudtam, hogy mit fog mondani. -Bella... -nézett a szemembe- tudnod kell, hogy ez volt életem legszebb éve, de tudod, semmi sem tart örökké... -és akkor már biztos volt. Szakít. Méghozzá nem is akármikor. Az évfordulónkon. 

- Tudom. -nyögtem ki halkan. Tudom, hogy semmi sem tart örökké, de eddig naiv kislány módjára hittem, hogy ez talán mégis. Egészen öt perccel ezelőttig én voltam a világ legboldogabb embere, most viszont a boldogságom oka egyszerűen kidob. Az évfordulónkon.

- Sajnálom. -hajtotta le a fejét.

- Miért? -kérdeztem a könnyeimmel küszködve.

- Mert egy év hosszú idő, és nem akarlak bántani...

- Nem. Miért szakítasz? És miért pont ma? 

- Azért, mert... -itt elcsuklott a hangja, és úgy nézett rám, mintha a világ összes emberének fájdalma kiült volna az Ő arcára. - mást szeretek. -nem bírtam tovább, a könnyeim ömleni kezdtek, és azon gondolkoztam, hogy merre szaladjak. - Nagyon-nagyon sajnálom.

- Kétlem. -bukott ki belőlem. - És ki az? -töröltem le a könnyeimet. Szükségem volt a csaj nevére, hogy meg tudjam keresni, és megölni.

- Ezt hagyjuk, oké? -nézett rám furcsán. Felálltam, és becsaptam magam mögött az ajtót. Nem akartam, hogy így legyen. A lépcsőn leérve pofozgatni, és csipkedni kezdtem magam, mert fel szerettem volna ébredni. Zayn nem tenne ilyet velem... az évfordulónkon. Egyszer csak azt éreztem, hogy nem tudok tovább állni, és az ajtó előtt a földre rogytam. Egyik kezemmel a kilincset markoltam, a másikkal pedig az ajtót püföltem.

- Jézusom Bells, minden oké? -hallottam egy hangot a hátam mögül. Nagy nehezen erőt vettem magamon, felálltam, és Niallhöz fordultam. Most komolyan, úgy nézek ki, mint akivel minden rendben? Hülye kérdés... -Mi történt? -lépett közelebb.

- Zayn... -suttogtam. - Ma van az évfordulónk, és...

- Elfelejtette? -futott át az arcán egy mosoly.

- Nem tudom, viszont azt igen, hogy jövőre ugyanezt a napot mással ünnepelheti. -szipogtam, mire Niall szemei elkerekedtek, és hitetlenül méregetett.

- Szakítottatok? -bólintottam, aztán a könnyeim ismét ömleni kezdtek. Niall még közelebb jött, és megölelt. Az arcom a vállába fúrtam, és úgy zokogtam tovább, amikor a bejárati ajtó kinyílt, és egy szőke csaj lépett be rajta. Amikor észrevette, hogy sírok, kicsit megtorpant, aztán elindult felfelé a lépcsőn, és igyekezett nem venni rólam tudomást, de amikor felért, egyszer még visszanézett rám, aztán megrázta a fejét, és tovább ment. Olyan ismerősnek tűnt ez a lány, de hirtelen nem tudtam hová tenni.

- Hihetetlen, hogy Zayn máris idehozta Perriet. -motyogta Niall. És akkor rájöttem. Ez a csaj nem más, mint Perrie Edwards, a Little Mixből. Gyönyörű, tehetséges meg minden. Ellene nekem nem volt, nincs, és nem is lesz esélyem. Én túl átlagos vagyok Zayn számára. Sóhajtottam, és az ajtó felé vettem az irányt.

- Hé Bella, minden oké lesz veled? Ne kísérjelek haza? -kérdezte, mire én megráztam a fejem. 

- Haza találok egyedül is, de azért köszi. -erőltettem az arcomra egy mosolyt, aztán haza indultam. Amíg sétáltam, eleredt az eső, de nem különösebben zavart, csak lassan sétáltam hazafelé. 

Perrie & Zayn

33. rész: Az első nap

Oké, talán túlságosan szeretem ezt a blogot ahhoz, hogy abbahagyjam, másrészt rengetegen próbáltatok lebeszélni a befejezésről, úgyhogy gratulálok, sikerült megmentenetek a blogot... viszont egy ÚJ SZABÁLY: nem kommentek, hanem megtekintések alapján fog menni a dolog. Ha egy fejezethez összejön a 60 megtekintés, akkor jön a következő. DE! Aki eddig kommentelt, ne hagyja abba, mert komment nélkül nem fogok új részt hozni, ez is biztos. Nem kell 3, de azért 1-2nek örülnék. :) xx

______________________________________________________

Szeptember 1. Az első tizedikes napunk. Az ébresztőórám 6.45-kor szólt. Nagy nehezen feltápászkodtam, aztán Bellához hajoltam, és rángatni kezdtem. Gondoltam, hogy magától nem lenne képes felkelni, ezért egy kis segítségre szorul. Hát nem szorult. Megráztam a vállánál, erre fejbe vágott, mosolyogva felült, és kimászott az ágyból. Mindketten felöltöztünk, megcsináltuk a hajunkat, feltettünk egy kevés sminket (mindezt úgy 40 perc alatt, szóval szerintem egész jók voltunk), aztán lementünk a konyhába, hogy reggelizzünk valamit. Anya már korán reggel elment dolgozni, Danielle pedig Liamnél aludt (rossz az, aki rosszra gondol, hülye, aki nem), úgyhogy nekem kellett kaja után néznem. Mindketten bevágtunk egy tányér müzlit, felszaladtunk fogat mosni, aztán indultunk is. A suli egyébként nincs messze, úgy 15 perc gyalog, szóval olyan 7.45 körül már ott is voltunk. Az igazat megvallva el is feledkeztem arról, hogy mi várhat rám Niall miatt, egészen addig, amíg be nem léptem a hatalmas épület ajtaján, és majdnem minden szem rám szegeződött. Komolyan, félelmetes volt, ahogy néhány lány szeme szikrákat szórt felém. Éppen eljutottam a szekrényemig, amikor mindenki az ellenkező irányba kezdett bámulni. Megfordultam, hogy szemügyre vehessem, mit néz ennyire mindenki, amikor olyan dolgot láttam, amire nem számítottam. Missy sétált be a suliba teljes pompában. Mindenkire mosolygott, és hangosan köszönt is, amikor észrevette, hogy az összes jelenlévő diák Őt figyeli. Azonban egy dolog nem hagyott nyugodni: mit keres Ő itt, és miért bámulják a többiek? Mikor végigért a folyosón, észrevett minket Bellával, és felénk indult, közben pedig intett egyet. 

- Sziasztok! -köszönt, amikor megállt a szekrényem mellett. Bellával pislogás nélkül meredtünk rá, majd kinyögtünk egy-egy sziát.

- Hogy kerülsz te ide? -kérdezte Bells.

- Ide járok. -válaszolta egyszerűen, mi pedig nem értettük, hogy miről beszél. -Tavaly is ide jártam, csak akkor túl elfoglaltak voltatok ahhoz, hogy észrevegyetek. -futott át az arcán egy halovány, csalódott mosoly. Alig akartam hinni a fülemnek. Komolyan egy évig majdnem mindennap láttam Missyt, de olyannyira nem vettem róla tudomást, hogy még nyáron se ismertem fel, és a suliban döbbenek rá, hogy az évfolyamtársam? Oké, talán tavaly egy csöppet el voltunk varázsolva...
- Ne haragudj, akkor kicsit más volt a helyzet. -sütöttem le a szemem. Egy éve Bells állandóan Zaynnel volt elfoglalva, magunkon kívül gyakorlatilag senkit nem vettünk észre. Gyanítom, hogy az se tűnt volna fel, ha mondjunk Justin Bieber az osztálytársunk lett volna. Aztán Belláék összejöttek, és akkor is Zayn volt a téma. Így utólag belegondolva talán többet agyaltam Zaynen, mint Niallön egész nyáron. Mindegy. Szóval összejöttek, és Bellsnek meg kellett birkóznia a szikrákat szóró, gyilkos pillantásokkal, néhány túl lelkes, sikoltozó iskolatárssal, sőt, az olasz tanárnő pikkelésével is. Singora Tortellini ugyanis nagy rajongó, és elég mélyen érintette, hogy a barátnőm a banda egyik tagjával jár -ami megjegyezném, hogy kicsit furcsa, tekintve a tíz év korkülönbséget-, de aztán túltette magát rajta. A lényeg az, hogy nem vettük észre Missyt, most pedig egy nagyon jó barátra leltünk benne.
- Semmi gond. -legyintett egyet mosolyogva. 
- Miért néz téged mindenki? -kérdezte hirtelen Bella, amikor tudatosult benne, hogy még mindig az egész folyosó Missyt, és minket figyel. 
- Sziasztok! -jött oda hozzánk egy alacsony, fogszabályzós lány. Ránk villantott egy hatalmas mosolyt, de látszott rajta, hogy nagyon zavarban van, és talán mindjárt el is bőgi magát. Mindhárman köszöntünk neki, és kérdőn néztünk rá. - Milyen érzés? -nyögte ki végül.
- Micsoda? -kérdeztem értetlenül.
- Együtt járni velük... azokkal, akikről minden egyes lány álmodik. -mondta remegő hangon. 
- Kicsit új, kicsit furcsa, kicsit érdekes, és nem merem elképzelni, milyen nehéz lesz, de talán megéri. -válaszolt Missy. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam döbbenetemben. Mit mondott az előbb? Elmondta, hogy milyen érzés járni... kivel is? A lány tudomásul véve a választ, felénk nézett, nyilván ránk is kíváncsi volt. Kerek szemekkel, kórusban mondtuk, hogy "Jó", aztán a csaj elégedett arccal távozott, én pedig Melissához fordultam.
- Kivel is jársz te? -tettem fel a fejemben megállás nélkül zakatoló kérdést, de ismét nem kaptam választ... vagyis nem a megkérdezett embertől kaptam meg, ugyanis megint félbeszakított valaki. Egy újságot tolt Missy képébe, azzal a kéréssel, hogy írja alá. Szegény lány nagyot nézett, de végül megtette, amire kérték. Tátott szájjal téptem ki az aláírást kérő idegen kezéből az újságot, és a címlapra meredtem. -Ez komoly? -emeltem fel a lapot, amin Harry és Missy csókolózós képe látható. 
- Mi a fene? -szólalt meg Bella is halkan. Ennyit tudott mondani.
- Én... el akartam mondani, de nem volt alkalmam, és... -kezdte a magyarázkodást Missy. Az újságot pedig a lány, aki idehozta, kiszabadította a karmaim közül, és elszaladt.
- Mikori a kép? -szakítottam félbe.
- Tegnap esti. 
- Ezért rohantál el úgy? Hazza miatt? -kérdeztem hitetlenkedve. Ezek összejöttek, és Harry még csak egy sms-t sem küldött, vagy valami? 
- Tudod, ez az egész olyan hirtelen történt... azt hiszem, egyikünk sem számított rá igazán. Csak egy sétának indult, aztán ez lett a vége. Nem akartuk nyilvánosan, de megfeledkeztünk magunkról, és eszembe sem jutott, hogy ezt címlapon látom viszont ma reggel. 
- Ismerős a helyzet... -mosolyodtam el halványan.
- Tudom. -viszonozta a mosolyt. Ő tudja, hiszen miután velem történt ez, haza jöttem, és igazából így ismertem meg. Felismerte a címlapon totál boldog lányt, aki akkor már össze volt törve. Aztán most ismét boldog. Változnak az idők. Megpróbáltam túltenni magam azon, hogy Harry nem szólt a dologról, és egy újságról kellett megtudnom, hogy barátnője van. Ráadásul a barátnője az én egyik legjobb barátnőm is lett. Kicsi a világ, nem? 

Kicsengettek. Nem mintha az első nap olyan kemény lett volna, hiszen az osztályfőnök csak elmondta, hogy mi lesz ebben az évben (mindezt négy órában), aztán végeztünk. Missyt nem láttuk sehol, de kaptam tőle egy sms-t, hogy el kell intéznie valamit, szóval Ő később jön. Bellával ezért ketten indultunk el a fiúk háza felé. Amikor megérkeztünk, furcsa érzés fogott el, ami azért volt különös, mert nem vettem észre valamit, annyira el voltam foglalva mindennel.. a sulival, Missyékkel, Belláékkal... de magamra nem jutott időm. Szóval rájöttem, hogy Niallel már öt napja nem találkoztam. Azt sem vettem észre, hogy hiányzik, de amikor ajtót nyitott, kegyetlenül hasított belém az érzés, amit ennyi napon keresztül nem sikerült felfedeznem. Amint megláttam, ráébredtem, hogy tudtam, hogy nem fogunk tudni találkozni néhány napig, ezért nem akartam rá gondolni. Azért, hogy könnyebben elviseljem a hiányát. Mindezek ellenére most ott állt előttem, én pedig azonnal a nyakába ugrottam, és olyan erősen magamhoz szorítottam, hogy én magam is alig kaptam levegőt. Niall halkan nevetett, aztán eltolt magától, megsimogatta az arcomat, és megcsókolt. Mikor a csók véget ért, felnéztem Niallre, aki mosolyogva kémlelte az arcomat.
- Hiányoztál. -tűrte a fülem mögé a hajam. A keze az arcomnál járt, amikor megfogtam.
- Te is nekem. -szorítottam meg, mire ismét megcsókolt. Ennek ezúttal Hazza vetett véget, aki megállt mellettünk, és hangosan, ugyanakkor boldogan köszöntött.
- Szia prücsöööök! -ugrándozott, aztán odébb lökte Niallt, és megölelt. Mikor elengedett, igyekeztem szigorú tekintettel bombázni.
- Mégis hogy képzelted, hogy egy újságból kell megtudnom, hogy barátnőd van?! -förmedtem rá.
- Sajnálom, csak olyan hirtelen történt, és én még csak nem is... -emelte a kezét automatikusan az arca elé, afféle védekező pozícióba.
- Nem is számítottál rá. -fejeztem be a mondatot. Tudtam, hiszen Missy már említette. Harry megkönnyebbülten bólintott, aztán bementünk a házba, ahol Bella és Zayn már javában falták egymást. Szép dolog is a szerelem. 

Szóval nagyjából így telt az első napunk... túléltem a gyilkos, fenyegető pillantásokat, a sok rajongó kérdezősködését, sőt, még Niall hiányát is, méghozzá úgy, hogy sikerült észre sem vennem. Érdekes. Aztán megjött Missy is, rendeltünk pizzát, és így végül eltelt a nap hátralévő része is. Este nyolc óra körül hazaértem, elvégeztem a szokásos esti teendőimet, aztán ágyba bújtam. Holnaptól ténylegesen kezdődik a tanév: tanulnom, és még dolgoznom is kell.

Bella & Jenny :)

Ennyi.

Sziasztok! :)

Gondolkodtam, és arra jutottam, hogy szerintem abbahagyom a blogolást. Úgy látom, hogy nem igazán érdekel senkit (tisztelet a 2-3 kivételnek), hogy mit írok. Így van? Oké, nincs semmi baj, tudomásul veszem, és befejezem. Nekem nem a blogolás, hanem az írás a fontos, és írni pedig magamnak is tudok. 

Csak egy kérdésem van: mit kéne tennem, hogy olvassatok, és kommenteljetek? Én írok nektek, de ennél többet nem tudok nyújtani... sajnálom, úgy látszik, hogy bloggerként leszerepeltem. Ilyen az élet. Viszont az nagyon elkeserít, hogy 3 (!!!) komment nem tud összegyűlni, miután facebook-ra háromszor (!!!) és twitterre sem egyszer posztoltam ki. Most komolyan.. szar író lennék? Én eddig komolyan azt hittem, hogy ez az egyetlen dolog, amiben jó vagyok, de már efelől is erős kételyeim vannak. :|

Csak ennyit akartam, viszontlátásra. xx

ps.: a 3 kommentes dolog áll, mert a blog legelején megígértem.