37. rész: Katasztrófa

Alig értem haza, a telefonom megcsörrent, de csak egy sms jött. Úgy gondoltam, hogy biztos csak egyenlegértesítés, vagy a szolgáltató számolna be valami felettébb érdekes dologról, úgyhogy nem néztem meg, csak lehajítottam a készüléket az ágyra, és elmentem, hogy lezuhanyozzak. Később elmentem vacsorázni, aztán azon gondolkodtam, hogy merre lehet Niall. Nem hívott, nem jött át, nem csinált semmit, én pedig egyre jobban aggódtam, pedig nem úgy tűnt, hogy oka van, mégis ott volt az a keserű íz a számban. Evés közben azonban elfeledkeztem mindenről, amin gondolkodtam, és leültem a tv elé. Éppen valami pocsék szappanopera ment - mint mindig -, de most szokatlan dolog történt: a műsor hirtelen megszakadt, és egy nő jelent meg a képernyőn.

- Kedves nézőink, megszakítjuk műsorunkat, ugyanis az egyik repülő, ami Ausztráliába indult Londonból 17 órakor, lezuhant. Túlélőkért ugyan kutatnak, nem úgy néz ki, hogy találnak is. Az esély, hogy bárki is túlélte, igen csekély, körülbelül a nullával egyenlő, ugyanis  a jármű felrobbant, majd alkatrészei a tengerbe zuhantak. Ezúton is szeretnénk részvétünket nyilvánítani mindazok irányába, akinek hozzátartozója a repülőgépen utazott. -mondta a hírolvasó. Amint meghallottam, egyből az jutott eszembe, hogy ha nem fordulok vissza, mi is azon a repülőn ültünk volna. A sokk, amit akkor éreztem, villámcsapásként csapott le rám, és hirtelen késztetést éreztem arra, hogy felhívjam Niallt. Felrohantam a szobámba, és elkezdtem a telefonom után kutatni. Emlékeztem, hogy az ágyra tettem, de mégis sokáig tartott, mire megtaláltam. Amikor feloldottam a képernyőzárat, megláttam, hogy kaptam egy sms-t. Azonnal lejátszódott a jelenet a fejemben, mikor meghallottam a csipogást úgy egy órája, de nem figyeltem rá. Mikor megnyitottam, láttam, hogy Nialltől jött az üzenet, így azonnal megnyitottam.

"Visszahozom neked Bellát. Szeretlek! Xx" -olvastam. Először nem tudtam, hogy mire gondoljak, majd mikor szépen lassan felfogtam, hogy Ausztráliába ment, csak ültem egy helyben. Nem sírtam, nem tomboltam, nem csináltam semmit, csak üveges tekintettel meredtem magam elé a semmibe. Azonban újra és újra elolvastam az üzenetet, amit háromnegyed öt körül írt. Mikor megláttam az időpontot, tudatosult bennem: Niall valószínűleg azon a repülőgépen ült, ami lezuhant. Szép lassan elkezdtek folyni a könnyeim: egyre jobban, egyre több, egyre gyorsabban. Néhány perc múlva már annyira megindultak, hogy nem láttam, és levegőt is alig kaptam. Csak az járt a fejemben, hogy elveszítettem. Miután összeszedtem magam, a telefonom után nyúltam, megkerestem Niallt a telefonkönyvemben, és azonnal hívtam. Kicsengett, azonban nem vette fel. A remény egy halvány szikráját véltem felfedezni: ha kicseng, akkor a telefon nyilvánvalóan ép, tehát valószínűleg Niall is. A gondolatot azonban felváltotta a kétségbeesés, a könnyek, és mit sem tudva a történtekről hisztérikus zokogásba kezdtem. Mikor kissé megnyugodtam, felkaptam egy pulcsit a melegítőmhöz, amit hazaérkezésemkor húztam fel, zsebre vágtam a telefonom, és a srácok háza felé vettem az irányt. Az utcán melegítőben vonultam végig, lefolyt sminkkel, ezáltal fekete arccal, és vörös, dagadtra sírt szemekkel, azonban az emberek ijedt, lesújtott, meglepődött pillantásai érdekeltek a legkevésbé. Az ajtó elé érve azonnal csengettem, aztán kopogtam, és így tovább. Senki nem nyitott ajtót, mire az ijedtségem még jobban eluralkodott rajtam. Az ablakpárkányon lévő virágcserép alatt kulccsal kinyitottam az ajtót, és amint bejutottam, Hazza szobáját vettem célba. Tudtam, hogy nincs otthon senki, hisz ha nem lenne üres a ház, nem kellett volna igénybe vennem a vészhelyzet esetére rejtegetett kulcsot. Felérve a szobába nagy meglepetés fogadott: Harry az ágyán feküdt, és jobbra-balra billegette a fejét- zenét hallgatott. 
- Harry! -mondtam rekedten, és olyan hangosan, amennyire tőlem jelenleg tellett. Halk volt, mert a könnyek ismét fojtogattak, így nem igazán tudtam megszólalni. Végül becsaptam magam mögött az ajtót, amire végre felfigyelt, és amint meglátott, lefagyott a mosoly az arcáról, kitépte füléből a fülhallgatót, és felpattant.
- Mi történt, prücsök? -mért végig szörnyülködve.
- Niall... -nyögtem gombóccal a torkomban, de amint kimondtam a nevét, az ágyra rogytam, és ismét zokogni kezdtem. Harry letelepedett mellém, és a hátamat kezdte simogatni.
- Min vesztetek össze? -kérdezte. Felültem, és próbáltam leküzdeni a könnyeket, de a hatalmas erőfeszítéseim ellenére sem sikerült, csak megráztam a fejem.
- Semmin. -nyeltem egy nagyot. - Most ilyesmiről szó sincs... -magyaráztam, de ezt is alig tudtam kimondani. Mardosott a bűntudat, a gyász, és minden hasonló. A barátom, és én szeretem... miattam szállt fel arra a repülőgépre, miattam halt meg. Amikor legutóbb ilyesmi történt volna, akkor megálmodtam, és én haltam meg majdnem, azonban most nem tudtam megmenteni. A sors mindenáron el akarta Őt venni, és tessék, most sikerült neki.
- Akkor mi a baj? 
- A repülő lezuhant... -szipogtam.
- Milyen repülő? Hogy jön ide valami repülő? -értetlenkedett, mire kivettem a zsebemből a telefont, megkerestem az üzenetet, amit Niall írt, és Hazza kezébe nyomtam. Mikor végzett, újra és újra elolvasta: nem hitt a szemének, vagy csak nem akart.
- Lehetetlen... -hagyta el ez a szó a száját. Az ölébe kuporodtam, és tovább sírtam, fejemet a vállába fúrva, Ő pedig csak szó nélkül, kerek szemekkel, még fel sem fogva a történteket magához szorított. Ott volt, amikor egy világ omlott össze bennem, amikor a szívem darabokra tört, amikor a mellkasom annyira fájt, hogy azt elmondani sem lehet. Olyan érzés volt, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot, mintha kitéptek volna a szívemből egy darabot... elveszítettem egy részemet... a kedvenc részemet, a legjobb részemet. Az életem értelmét, az álmaim megtestesítőjét. Elveszítettem az igazit.

Hiába keresek, soha nem találok hozzád hasonlót.
Belőled csak egy van... volt.