35. rész: Nehéz időszak

*Bella szemszöge*

A másodpercek, a percek, az órák, a napok, a hetek... csigalassúsággal teltek. Eleinte próbáltam tartani magam, meg akartam mutatni az embereknek, hogy "Igen, ripityára zúzták a szívem, de én csak bemutatok a világnak, mosolygok, és továbblépek, mert hihetetlenül erős vagyok". Nos, először úgy tűnt, hogy nem is olyan nehéz. Sokat voltam a srácokkal, Jennyvel, és Missyvel, de amikor Zayn feltűnt -márpedig ez elég gyakran előfordult-, úgy éreztem, hogy hiába látja úgy mindenki, hogy semmi bajom, teljesen összetört. Szóval a szakítás utáni első héten mosolyogtam, és próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de egy kis idő múlva eltört a mécses. Valahányszor megláttam Zaynt, csak rámosolyogtam, és köszöntem neki. Ebből nyilván arra következtetett, hogy továbbléptem, és nem érdekel mit csinál, ezért a szemem előtt csókolta meg Perriet. A szívem hatalmasakat dobbant közben, a fejem lüktetett, remegni, és szédülni kezdtem. Mire pedig észbe kaptam, azt vettem észre, hogy Louis karjaiban zokogok, Zayn és Perrie pedig nincsenek sehol. Ez után jöttem rá, hogy hiába próbálok erősnek tűnni, így nem fog menni. Amíg a fiúkkal vagyok, és minden egyes nap kiteszem magam annak, hogy még egyet belém rúgjon, nem fogok tudni továbblépni. Ekkor következett az, hogy abból, amit meg akartam mutatni, annyit sikerült csak, hogy bemutatok a világnak. A mosoly, és a továbblépés lehetetlennek bizonyult. Tehát napokig nem mentem ki a szobámból, kihajítottam a telefonom az ablakon, és nem beszéltem senkivel. Még a saját anyámat, és az összes barátomat is elküldtem melegebb éghajlatra. Csak én voltam, a szobámban, és a párnám, ami az összes könnyemet elviselte, egy nagy halom csoki, rengeteg szétszórt papír zsebkendő, és szanaszét heverő, félbeszakított képek Zaynről, és rólam. Így telt el tehát majdnem két hosszú hét: sírtam, csokit ettem, sírtam, sírós filmeket néztem, sírtam, depis számokat hallgattam, és elemeztem a szövegüket, sírtam, és nem beszéltem senkivel. Néhány nap múlva anya talált egy pótkulcsot a szobámhoz, amit odaadott Jennynek, hogy kaparjon össze a padlóról. Jen persze szó nélkül beleegyezett. Összeszedte a földön heverő szemetet, majd egy nagy zsákba dobálta az összeset, és vett nekem egy új telefont. Én azonban nem kértem a segítségéből, úgyhogy kizavartam a szobámból, és a tőle kapott új mobilt a szeme láttára vágtam földhöz. Úgy nézett rám, mintha egy idegent látna, mintha még sosem találkoztunk volna. A tekintetében volt minden: félelem, ijedtség, aggódás, és szomorúság. Ami a legjobban meglepett, hogy dühöt nem láttam rajta egyszer sem, pedig nem először rúgtam ki, és küldtem el. Ennek az állapotnak pedig akkor szakadt vége, amikor anya közölte, hogy Ő ezt nem bírja tovább, elköltözünk Ausztráliába, jó messze Londontól. Gondolkodás nélkül beleegyeztem. Egy új élet lehetőségét kaptam meg, távol Zayntől. Akkor azonban még nem gondoltam azokra, akik próbáltak segíteni, és mellettem voltak. Kizárólag az összetört szívem lebegett a szemem előtt, és a fájdalom. Erre viszont későn jöttem rá, ugyanis a repülőgépen ülök, útban Ausztrália felé.

*Jenny szemszöge*

-Nem tudom elhinni, hogy csak így itt hagyott, és még csak el sem búcsúzott! -motyogtam hitetlenül Niall ölében ülve.

- Szokj hozzá a gondolathoz, mert így történt. -simított végig a combomon.

- Én mindig ott voltam neki, mióta besétált az oviba, és azt kiabálta, hogy haza akar menni! Mindig! De Ő csak kidobott a szobájából minden egyes nap, és földhöz vágta a telefont, amit neki vettem. Aztán szó nélkül lelépett a világ másik felébe, mintha itt mindenki utálná. Mintha nem tudná, hogy én nem haragudtam azért, amit az elmúlt hetekben művelt. Mintha nem lenne más választása... -morogtam. Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy mérgesnek kéne lennem rá azért, ahogy bánt velem, hiszen betudtam annak, hogy a szerelmi bánat képes megváltoztatni bárkit. Aztán azzal, hogy elment... kivívta a haragomat.

- Csak próbálja megtalálni a lelki nyugalmát! Neked is ezt kéne tenned. -tanácsolta Niall, de az egyik fülemen bement, a másikon ki.

- Hogy volt képes ezt tenni?! Hogy tudott itt hagyni mindenkit, aki szereti?   
- Jenny...
- Nem fér a fejembe! Mi történt vele? Teljesen bekattant. Volt már szerelmi bánata, de még sosem volt ilyen hatása.
- Jenny...
- Talán sosem volt még ennyire szerelmes -gondolkodtam hangosan. - De akkor sem kéne eltaszítani maga mellől mindenkit, aztán szó nélkül faképnél hagyni a barátait, és a helyet, ahol felnőtt! Hihetetlen, hogy én őt a legjobb barátnőmnek tudtam hívni...
- Elég, Jenny! Ne mondj olyat, amit később megbánhatsz! -kiabált közbe Niall. Először meghökkenve néztem rá, aztán válaszoltam:
- Nem ezt bánom meg, hanem az elmúlt éveket! Hogy mindig számíthatott rám, de amikor nyár elején hazajöttem Amerikából, meg sem próbált megállítani, vagy esetleg velem jönni. Nem érdekeltem.
- Fogalma sem volt arról, hogy vissza akarsz jönni! -emlékeztetett, mire lesütöttem a szemem. Tényleg csak Harrynek mondtam el.
- De nem is jött utánam. -vágtam rá.
- Miért, te éppen utána rohansz, hogy megmondd neki, nem akarod, hogy elmenjen, mert neked itt van rá szükséged, és neki itt kellesz? Itt ülsz az ölemben, és szidod, mert nem ment utánad, és itt hagyott, holott te is ezt tetted vele. Otthagytad Amerikában, és most sem mész utána! - mondta Niall. Ami pedig a legjobban fájt ebben az nem más, mint hogy igaza volt. Nem indultam utána, csak szidtam. 
- Viszont Ő meg sem próbált segíteni felállni, amikor hazajöttem a turnéról. Nem hívott, nem üzent, nem csinált semmit. -sóhajtottam. - Én pedig hetekig minden nap elviseltem, hogy kidob, hogy ordít velem. -ahogy ezt kimondtam, legördült egy könnycsepp az arcomon. Amikor visszajöttem Amerikából, titkon reméltem, hogy utánam jön, és segít feldolgozni a történteket, hogy felhív, és kiönthetem neki a szívem. 
- Mindenki követ el hibákat, Jen. Én is elkövettem párat, mégis együtt vagyunk. -törölte le a könnycseppet az arcomról, én pedig kimásztam az öléből, mellé ültem, és arcomat a mellkasába fúrtam. 
- Én nem hagynék magam mögött mindenkit. -szipogtam. 
- Megtetted.
- De tudtam, hogy egy hónap múlva visszajöttök! -mentegettem magam tovább, bár nem volt értelme. Nem azért, mert olyan gonosznak éreztem magam, hanem mert Bells elment, és én csak magamat védem.
- Hagyjuk ezt, oké? -puszilt bele Niall a hajamba. - Ha utána szeretnél menni, és mondani akarsz neki valamit, akkor keljünk fel, és irány a reptér! 
- És szerinted anyám mit szólna, ha csak úgy elmennék Ausztráliába? -emeltem fel a fejem, és elmosolyodtam.
- El kell döntened, hogy mi a fontosabb: meg akarsz spórolni egy veszekedést, vagy vissza akarod hozni a legjobb barátnődet? -amint kimondta, azonnal felpattantam, és az ajtó felé vettem az irányt. 
- Na, mi van, nem jössz? -néztem vissza a barátomra, aki kerek szemekkel bámult. Hitetlenül elmosolyodott, és elindult utánam, hogy visszahozzuk Bellát.

Legjobb barátot nehéz találni, még nehezebb elengedni,
és lehetetlen elfelejteni.