17. rész: Kölcsönkenyér visszajár!

~Niall szemszöge

Nem is tudom, hogy mennyi ideig ülhettünk a kanapén egymásba gabalyodva, de egy idő után arra lettem figyelmes, hogy Jenny elaludt. Ismerős volt a helyzet. Amikor tegnap este filmet néztünk, ugyanígy aludt el. Aznap este gyönyörű volt. Nem, mintha most nem lenne az, hiszen Jenny kisírt szemekkel is észbontóan néz ki. Persze kicsit furcsa, de mégis örültem, hogy láthattam sírni. De nem azért, mert olyan jó volt nézni, mert nem. Szörnyű volt látni, ahogy miattam szenved. Azért örültem, mert így egy kicsit úgy érzem, hogy közelebb kerültem hozzá, hiszen mer előttem sírni. Bár lehet, hogy szimplán csak nem tudta visszafogni magát. Miközben néztem, ahogy alszik, melegség járt át. reméltem, hogy valami szépet álmodik. Valami olyat, ami egy kicsit megnyugtatja. Tudtam, hogy nagy hülyeség volt tőlem, hogy kihallgattam, de zavart a tudat, hogy nem akar velem lenni. Kíváncsi voltam ennek az okára. Ez nem mentség, hisz láttam, mennyire megbántottam, mégis még mindig remélem, hogy egyszer el fogja felejteni ezt az egészet.

- Hát ti? –hallottam egy hangot, amire azonnal felkaptam a fejem. Harry végzett a sétájával, és kikerekedett szemekkel bámulta, ahogy a kanapén üldögélünk, és ahogy Jenny alszik.

- Alszik. – mondtam, majd mosolyogva vetettem egy pillantást az ölemben szuszogó Jennyre.

- Látom. –mosolyodott el Harry. – Mit csináltál vele? Amikor bejött, le se tudtam lőni. Csak sírt, és azt taglalta, mennyire megbántottad, most meg az öledben alszik. Mi a titkod? – kérdezte halk nevetés kíséretében.

- Nem tudom. – vontam meg a vállamat. Harry bólintott, aztán leült az ágyra, ami közvetlenül a kanapé mögött helyezkedett el. – Mondott rólam Jenny a napokban bármit? – tereltem el a témát.

- Igen. – hangzott egy egyszerű, és rövid válasz.

- És mit? – kérdeztem.

- Nem biztos, hogy bölcs döntés lenne, ha elmondanám. Tudod, sosem lehetsz biztos abban, hogy Jen alszik. Lehet, hogy most is ébren van, csak tetteti, mert hallgatózik. –magyarázta.

- Akkor hallja, de én tudni akarom, hogy miket mond rólam. – győzködtem tovább.

- De ha elmondom, akkor rám lesz úgy kiakadva, mint rád az előbb, és én ezt nem akarom megkockáztatni.

- Majd azt mondjuk, hogy fegyverrel kényszerítettelek.

- Nem adod fel, ugye? – emelte rám a tekintetét. Megráztam a fejem, sóhajtott, majd beszélni kezdett. – Azt hiszem, elég fontos lehetsz neki. Még sosem láttam ilyennek. Egy kicsit olyan, mintha pár centivel a föld felett repkedne, és ahogy elnézem, boldog. Vagyis ma nem úgy láttam, de a kételyeit leszámítva szerintem élvezni a dolgot.

- Kételyek? –kérdeztem vissza meglepődve. A hangomban egy kis ijedtség bujkált. Már megbántam, hogy rákérdeztem a dologra.

- Igen. De ezek csak az amolyan ’Félek, hogy ez számára csak egy játék’ és a ’Sosem leszek neki olyan fontos, mint a zenéje’ féle kételyek. Szóval nem kell tartanod tőlük. –próbált megnyugtatni, bár nem nagyon sikerült.

- Tényleg ezt gondolja? – hajtottam le a fejem.

- Ezt, de megmondtam neki, hogy te soha nem lennél képes kihasználni Őt, és nem csapnád be, vagy hanyagolnád el.

- Pedig ma épp megtettem. –sóhajtottam.

- Ha úgy történt, ahogy Jenny mondta, akkor nem te verted át, hanem Liam.

- Én is éppen ugyanúgy benne voltam. Az egész az én ötletem volt.

- De látod, hogy nem tud rád haragudni. –mosolyodott el Hazza. –Mázlista vagy.

- Miért?

- Azért, mert egy ilyen lány jutott neked, mint Jen. Nem mindenki ilyen szerencsés, bár én még annak mondhatom magam, a legjobb barátjaként. Nagyon becsüld meg, és vigyázz rá. Ha ártasz neki, velem gyűlik meg a bajod. –nézett rám komolyan. Egy percig sem kételkedtem a szavaiban, biztos voltam abban, hogy nem viccel. Jennynek hatalmas szerencséje van, amiért ilyen barátai vannak, mint például Harry, akihez bármivel fordulhat, megvédi, és megbízhat benne.

~Jenny szemszöge

- Harry! –ültem fel a kanapén, és felhúzott szemöldökkel néztem rá. Amikor megszólaltam, mindkét fiú ijedt tekintettel meredt rám, bár Hazza sejtette, hogy nem alszom. Ha Niall kihallgathatott, akkor nekem sem tilos ugyebár.

- Mennyit hallottál? –kérdezte Niall, mire én egy kicsit úgy tettem, mintha próbálnék visszaemlékezni az első mondatra.

- Mindent. –mosolyodtam el. Harrynek lefagyott a mosoly az arcáról, és levegő után kezdett kapkodni, mint valami őrült.

- Niall fegyverrel kényszerített, hogy elmondjam neki. –emelte fel a kezeit védekező pozícióba.

- Mondom mindent hallottam. –nevettem el magam. –Nyugi, ma már túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bárkire is megharagudjak.

- Akkor már Liamre sem haragszol? –intézett felém Niall egy reménykedő pillantást, mire én megráztam a fejem.

- Legalább nem kell ezt az egészet elmondanom neked is.

- Én nem foglak azért elhagyni, mert az anyád nem kedvel. –szorított magához. Harry mosolyogva figyelt minket. Amikor ránéztem, még rám is kacsintott. A legtöbb embernek nem számít, hogy mit gondol a legjobb barátja a választottjáról, engem valahogy mégis megnyugvással, és örömmel töltött el, hogy Hazza ilyen téren is támogat, és nem akar lebeszélni Niallről. Tudtam, hogy Harry jól ismeri Niallt, éppen ezért nem voltak kétségeim affelől, hogy Niall jó választás volt. És ami a legfontosabb: azt hiszem, hogy szeretem is.

Mi emberek nem ismerjük fel a a pillanat valódi
értékét egészen addig, amíg emlékké nem lesz...