18. rész: Sziklás tengerpart

* 1 hét múlva, Rochester*

Megjártuk Seattle-t, Chicago-t és Toledo-t mindössze egy röpke hét alatt. A fiúk borzalmasan kimerültek, ami teljesen érthető. Ebben a pár napban annyit utaztunk, mint én még életemben talán soha. Nekik pedig szinte minden percük be volt táblázva: próbák, interjúk, fotózások, dedikálások, és persze koncertek. Minden este fájó fejjel keveredtek vissza a szobákba mondván, hogy néha ki tudják készíteni őket a rengeteg sikoltozó rajongó, akik állandóan arra kérik a srácokat, hogy vegyék őket feleségül, és hasonlók.

Harry ma este kivételesen nem fájó fejjel, és fáradtan jött haza a koncertről. Energiával telve rontott be a szobába, és ledobta magát mellém az ágyra.

- Mi történt? –ültem fel mosolyogva. Jó érzéssel töltött el, hogy végre nem úgy jön be a szobába, mint egy holdkóros zombi, aki kissé be van szívva.

- Holnap New Yorkba megyünk! –jelentette be boldogan.

- És? –vontam fel a szemöldököm, a szám pedig mosolyra húzódott.

- Két nap pihenő! –terült el az ágyon.

- Csak két nap?

- Szerintem ne legyél elégedetlen! Örülj inkább, hogy Niallnak lesz ideje veled lenni, ha már ennyire hiányolt egész héten.

- Hiányolt? –terült el egy hatalmas méretű mosoly az arcomon. A napokban alig tudtunk beszélni, sőt, alig láttuk egymást. Volt, hogy elmentünk egy-két koncertre Bellával, mert szinte csak így tudtunk egy kicsit a fiúkkal lenni. Abban a kevés szabadidejükben, ami volt, csak ettek, és aludtak.

- Nem telt el óra úgy, hogy ne mondott volna rólad valamit. –nevette el magát. –Azt hiszem megártott neki valami. –kacsintott rám.

* Másnap este, New York*

A fiúk már kipihentebben gázoltak a tengerbe, miután a part kiürült. Csak néhány idősebb nő és férfi élvezte a tengerpart éjszakai varázsát, tinédzsereknek rajtunk kívül semmi nyoma nem volt. Ez amúgy is egy kicsit elhagyatottabb partszakasz, ide nem járnak túl sokan, sosincs tömeg. Amíg a többiek a tengerben fröcskölték egymást, és visítoztak, addig én a partról néztem őket. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Louis és Niall felém tartanak. Ahogy ezt megláttam, azonnal rájöttem, hogy mit akarnak.

- Neeem, nem megyek be. –kezdtem tiltakozni, amint elértek hozzám. Niall csak egy csalódott pillantást intézett irányomba, Louis viszont egy gonosz vigyorral reagált. Már ismertem egy ideje, tudtam, hogy mit fog csinálni. Ahogy sejtettem, felkapott, és berohant velem a tengerbe minden tiltakozásom ellenére. Amint megérkeztünk a többiekhez, ledobott, majd mindenki fröcskölni kezdett. Pár perc múlva megunták, és az új célpont Danielle lett. Egy darabig én is fröcsköltem, aztán éreztem, hogy a derekamra fonódik egy kéz, ezért abbahagytam.

- Lépjünk le! –suttogta Niall a fülembe. Ahogy megérintett, kirázott a hideg, és a gyomromban ismét a pillangókat kezdtem érezni.

- Oké. –egyeztem bele, szinte gondolkodás nélkül. A többiek nem is igazán vették észre, hogy elmentünk, Ők éppen Bellával voltak elfoglalva, és azzal, hogy minél vizesebb legyen. Az ujjait az enyémek közé fonta, és így sétáltunk a tenger sekély részén egy darabig, amíg hatalmas sziklákhoz nem értünk, és leültünk egy nagyobb darabra.

- Végre egy kis nyugalom! –sóhajtott Niall mosolyogva, majd átkarolt, én pedig egy kis kuncogás után a vállára hajtottam a fejem. – Mit szeretnél csinálni holnap?

- Teljesen mindegy. –intéztem el a választ ennyivel.

- Na, mondj valamit! Akármit! –szorított magához még jobban. Egy kicsit zavarban voltam, úgyhogy nem igazán tudtam kinyögni, hogy „majdnem bármit hajlandó vagyok csinálni, a lényeg, hogy veled lehessek”. Olyan jól esett az ölelése, minden érintése, hogy akár bungee jumping-olni is képes lettem volna, ha közben átölel, pedig tudni kell rólam, hogy tériszonyom van, nem is kicsit.

- Tényleg bármit. Te mit szeretnél? –néztem a szemeibe.

- Mármint most?

- Mármint holnap.

- Mindegy, csak veled lehessek. –erre akaratlanul is elmosolyodtam. Mintha magamat hallanám, ahogy éppen felbátorodtam, és ki merem mondani, amit gondolok.

- És most? –kérdeztem, miközben mosolyra húzódott a szám.

- Az az igazság, hogy azt nem is lehet elmondani. –nézett mélyen a szemeimbe. – Nem bánod, ha inkább megmutatom? –mosolyodott el zavartan. Megráztam a fejem, mire Ő egyre közelebb hajolt. Már csak néhány centi választott el minket egymástól, éreztem a leheletét az arcomon.

- Na végre megvagytok! –ugrott elénk hirtelen a semmiből Harry. –Már mindenhol titeket kerestünk! Bár azt legalább már értem, hogy miért tűntetek el… - mosolyodott el kajánul.

- Akkor azt is megérthetnéd, hogy egy ilyen pillanatot nem illik megzavarni! –húzódott el Niall, és felvont szemöldökkel nézett Harryre.

- Oké-oké, már itt sem vagyok. Egyébként csak azért jöttem, hogy szóljak, mi visszamegyünk. Késő van, és a lányok fáznak. –mondta, aztán elindult visszafelé. Amikor már nagyjából látótávolságon kívülre érkezett, Niall ismét a szemembe nézett, én pedig egy kicsit elpirultam.

- Hol is tartottunk? –villant át egy mosoly az arcán.

- Fogalmam sincs. –hajtottam le a fejemet mosolyogva. Kuncogott egyet, majd felemelte az államat, és maga felé fordított.

- Már eszembe jutott. –jegyezte meg halkan, és ismét egyre közelebb hajolt. A szívem egyre erőteljesebben kezdett dobogni, a lábam pedig a sziklákon ülve is remegett. Hirtelen megszűnt a távolság, és a szája az enyémre tapadt. Mikor megcsókolt, a pillangók felerősödtek, és a szívem a hevesnél is hevesebben kezdett dobogni –jó, hogy ki nem ugrott. A szorítás erősebbé vált, és felhúzott az ölébe. Átöleltem a nyakát, Ő pedig egyik kezét a derekamon, másikat az arcomon pihentette. Magamban megállapítottam, hogy ez maga a tökéletes pillanat, amiről annyi dal szól. Az a pillanat, amikor semmi más nem érdekelt, csak Niall. A pillanat, amiről minden lány álmodozik, amikor egy romantikus filmben csókolózik a főhősnő a rég áhított szerelmével. Niall lassan elengedett, és úgy nézett a szemembe, mint még soha. Volt abban a pillantásban valami, ami arra késztetett, hogy elmosolyodjak. Végül az arcomon lévő keze az ölembe hullott, és olyan volt, mintha azt kiabálta volna, hogy „fogj meg!”, ezért megfogtam, a fejemet pedig csendben a vállára hajtottam.

- Az egész nyárban ez a pillanat tetszett a legjobban. –törte meg a csendet.

- Még csak egy kicsit több mint két hete tart.

- Tudom. –simított végig a vállamon. –Mégis úgy érzem, hogy ezt a nyarat nem fogom elfelejteni. Már egész biztos nem.

- Azt hiszem nekem is felejthetetlen lesz. –fúrtam az arcom a vállába. 

Nem csókolóztam vele, csak a szájába suttogtam. ;)