19. rész: Még el sem kezdődött, mégis vége #part1

*Másnap reggel *

- Ébresztő! –rázott valaki korán reggel.

- Hagyj békén Harry! –nyögtem kómás hangon, és magamra húztam a takarót, mintha az megvédene attól, hogy fel kelljen kelnem.

- Nem Harry vagyok, hanem Liam. - ellenkezett, de továbbra sem hagyta abba az ébresztgetést, úgyhogy mivel nem volt más választásom, kibújtam a takaró alól, felültem, és fáradt tekintettem meredtem rá.

- Mi van?!

- Van valami, amit látnod kéne.

- Komolyan? Mi lehet olyan fontos, hogy nem ér rá pár óra múlva? –háborodtam fel, aztán visszadőltem a puha ágyba.

- Szerintem ez elég felkavaró lesz számodra. – dobott elém egy bulvárlapot. Amint megláttam a címlapot, felültem, és kerek szemekkel bámultam az újság elején díszelgő fotót. –Gondoltam szólók, hogy számíthatsz egy telefonra anyukádtól.

- Nem, nem, nem! Ez nem lehet igaz! Ez csak valami hülye álom! Liam, könyörgök, ébressz fel, csípj meg, vágj pofon! Nem akarom ezt álmodni! –kiabáltam kétségbeesetten, majd földhöz vágtam az újságot.

- Ugye tudod, hogy ebből nagy botrány lesz? Hogy volt annyi eszetek, hogy egy nyilvános partszakaszon smároljatok? –rázott meg Liam a vállamnál fogva.

- Én… nem volt ott senki, meg amúgy is sötét volt, és egyikünk sem azon agyalt, hogy ki láthat meg, vagy fotózhat le, és ki nem.

- Igen, azt látom. –húzódott mosolyra a szája. –Hé, én örülök nektek! És tudod mit? Ha azt szeretnétek, én ennek az egész médiás dolognak is örülni fogok. Jó látni, hogy így egymásra találtatok, és boldogok vagytok együtt. –bökött oldalba.

- Nem kell örülnöd, hogy nyilvánosságra került! –hajtottam le a fejem. –Az anyám tuti haza fog rángatni. Ezt a képet soha nem fogom tudni kimagyarázni. –sóhajtottam.

- Hát, nem valószínű. Elég egyértelműen látszik, hogy mit csináltok.

- Akkor mégis mit csináljak? –néztem a földön heverő újságra kedvtelenül.

- Őszintén… fogalmam sincs.

- Niall tudja? –kaptam fel hirtelen a fejemet.

- Ha Louisnak sikerült felkeltenie, akkor igen. Nyugodj meg, ki fogunk találni valamit, hogy ne kelljen haza menned. Danielle majd beszél az anyátokkal.

- Hazza hol van? –néztem körül a szobában.

- Segít Lounak felébreszteni a barátodat. – „a barátodat”. Ahogy ezt Liam kimondta, összerezzentem. Még nem is gondoltam bele, hogy Niall a barátom lenne. Már nem bírtam ülve maradni, úgyhogy visszadőltem az ágyra, és a fejemet a párnámba fúrtam. Tudtam, hogy anya rövidesen fel fog hívni, pedig nagyon nem akartam most vele beszélni. Igen, azt már eldöntöttem, hogy Niall megér egy-két akár nagyobb veszekedést is, de nem itt, és nem most. Tudtam, hogy ha anya azt akarja, hogy menjek vissza Londonba, nekem vissza kell mennem, nem tudok mit tenni az akarta ellen, hiszen még csak tizenhat éves vagyok. Én arra gondoltam, hogy majd otthon, a turné után szépen megtárgyaljuk a dolgot, addig nem kell tudnia semmiről, de így egy kicsit nehezebb dolgom lesz.

- Hé, Jenny, beszélhetnénk négyszemközt? –rontott be Niall a szobába. Egy kicsit megnyugodtam, amint megláttam, mert tudtam, hogy Ő majd kitalál valamit.

- Én már itt sem vagyok. –jelentette be Liam, és kisietett a szobából. Niall leült mellém az ágyra, én pedig felültem, és hozzábújtam volna, ha nem húzódik el.

- Valami baj van? – kérdeztem meglepődve.

- Láttad az újságot nem? –tolta elém a bulvárlapot, melynek címlapján mi díszelegtünk.

- Láttam. –hajtottam le a fejem.

- Nézd Jen… én sajnálom… - kezdett magyarázkodni.

- Nem, Niall, nem kell sajnálnod, ez nem csak a te hibád volt. Én is ugyanúgy gondolhattam volna erre. Tényleg nem kellett volna nyilvános helyen csókolózni, hiába volt már sötét, és üres a part. –szakítottam félbe.

- Én nem azt sajnálom. –megvárta, amíg végigmondtam, aztán kezdett bele az Ő mondandójába. – Én azt sajnálom, amit tettem veled. Nem kellett volna.

- Miről beszélsz? –komolyodott el az arcom. Éreztem, hogy ami most jön, az lesz talán a nyár egyik legnehezebben feldolgozható, és legszörnyűbb része. Bár még nem tudtam, hogy miről van szó, legszívesebben kirohantam volna a szobából, egyenesen Danielle karjaiba, hiszen nem akartam hallani ezt az egészet.

- Az egész csak egy buta fogadás volt.

- Várj… mi volt a fogadás? –bár belül már tudtam a választ, és nem akartam az Ő szájából hallani, valamiért mégis megkérdeztem… talán csak reménykedtem.

- Fogadtam az egyik haverommal, hogy két hét alatt elérem, hogy belém zúgj, és hogy ezt egy újságban is viszontláthatja. –válaszolta olyan arccal, amiről nem lehetett semmilyen érzelmet leolvasni, az én szememből viszont elkezdtek potyogni a könnycseppek.

- Hogy tehetted ezt velem? –sziszegtem a fogaim között.

- Tényleg sajnálom. Azért szeretném, ha barátok maradnánk.

- Tudod Niall, én is sok mindent szeretnék, amit nem kapok meg. Az én barátságomat örökre elveszítetted. Azt sem értem, hogy mégis hogy gondoltad, hogy ezek után még barátok maradhatunk. Én látni sem bírlak. Menj el! –suttogtam a könnyeim fátyla mögül. Niall szó nélkül felállt, kiment, és becsukta maga után az ajtót. Visszadőltem az ágyra. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy képes volt így átverni, aztán csak úgy lazán közölni, hogy végig csak hazudott, és egy percig sem voltam neki fontosabb, mint egy barát. Sőt, szerintem egy barát nem tesz ilyet a másikkal. Nagyon szerettem volna most felébredni, és megállapítani, hogy ez csak egy rossz álom volt, igazából minden rendben. A könnyeim megállás nélkül ömlöttek, és ömlöttek. Ekkorát még senkiben nem csalódtam. Úgy látszik, hogy Hazza félreismerte Niallt… Ő nem is az a tökéletes fiú, aki nem lenne képes átverni egyetlen lányt sem.

- Jól vagy? –hallottam, ahogy kinyílik az ajtó, és elhangzik ez a kérdés.

- Persze. –ültem fel, majd letöröltem a könnyimet, és egy mosolyt erőltettem az arcomra.

- Ne is próbálkozz, ez neked sose ment. –lépett Harry az ágyamhoz, és helyet foglalt, pont ott, ahol Niall ült az előbb. – Mi történt?

- Semmi komoly, tényleg. –még jobban erőlködtem, hogy az a mosoly meggyőzze. Haragudtam Niallre, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy szeretem, úgyhogy nem akartam bemártani.

- Látom, hogy van valami. Ne is próbáld tagadni! Elég régóta ismerlek már, hogy tudtam, valami nagyon nincs rendben. Mi az? –vonta fel szemöldökét. –Niall?

- Végig hazudott. –nyögtem, aztán egyre jobban eleredtek a könnyeim.

- Tessék?

- Fogadás. Egy fogadás miatt csinálta. –ahogy ezt kimondtam, éreztem, hogy a szívem fáj, és oda kaptam a kezem. Harry kerek szemekkel nézett rám, aztán megölelt.

- Nyugodj meg, nincs semmi baj. –simogatta a hátamat.

- És azzal a képpel mégis mit kezdjek? Meg ezzel az egésszel? Nem tudok még egy hónapig itt maradni, és nézni Niall képét.

- Minden rendben lesz. –szorított magához erősen.

- Nem, semmi sincs rendben, nem érted? - szabadítottam ki magam a legjobb barátom karjaiból. – Én szeretem Őt, de neki nem kellettem, csak átvert, és kihasznált! Emlékszel, amikor mondtam, hogy ettől félek? –bólintott. – Akkor te gondolkodás nélkül azt mondtad, hogy Niall sosem tenne ilyet, és most kiderült, hogy mégis megtette. –kiabáltam.

- Ne próbáld meg rám kenni!

- Nem, Harry, ez meg sem fordult a fejemben. Te lennél az utolsó, akit hibáztatni szeretnék. Én csak… fel akarom hívni anyát, és megmondom neki, hogy holnapra otthon vagyok. Elegem van ebből az egészből. Amikor tegnap azt mondtam, hogy felejthetetlen lesz a nyár, nem épp erre gondoltam. Nem tudok itt maradni. –mondtam komolyan, és a telefonomért nyúltam.

Az idő arra fog késztetni téged, hogy egyre jobban elfelejts,
de engem arra, hogy jobban szeresselek, mint azelőtt.