23. rész: Már valóság

Szép napos idő volt, így élveztem a rövid sétát, amit a boltig kellett megtennem. Ritka pillanat, amikor Londonban ilyen szépen süt a nap.  Megszokhattam, hogy a külvárosban általában nyugalom és csend uralkodik, ma valamiért mégis túl vészjóslóan hatott rám ez az egész. Túl nagy volt a csend, üresek voltak az utcák. Amikor megláttam a boltot, szerettem volna átmenni az utca túl oldalára, hogy bemehessek, de amint leléptem a járdáról, fékcsikorgás csapta meg a fülemet - megállt előttem egy autó. A sofőr lehúzta az ablakot, és így rájöttem, hogy ki az, és mit akarhat.

- Szia Jenny! - köszönt, és egy mosoly suhant át egyébként szomorkásnak, és kissé csalódottnak látszó arcán.

- Szia! - köszöntem vissza, bár bevallom, hogy nem akartam vele társalogni.

- Elvihetlek?  - ajánlotta fel.

- Csak boltba megyek. Itt van a túloldalon, nem szükséges. - mutattam a kis épületre, aminek éppen kinyílt az ajtaja, és egy idős néni jött ki rajta egy nem túl méretes bevásárlószatyrot cipelve egyik kezében.

- Aha... akkor másképp mondom: beszélnünk kell. - mondta szokatlanul határozottan.

- Nincs miről beszélnünk... - vontam meg vállam, majd tovább indultam.

- Jen, kérlek várj! Ezt muszáj elmondanom. - győzködött. Megfordultam, és láttam az arcán, hogy nem fogja feladni, amíg be nem szállok a kocsiba.

 - Kapsz öt percet. Egy másodperccel se többet. Egy sóhajtás után odamentem a kocsihoz, kinyitottam az ajtót, majd beszálltam. Nem is tudom, mit vártam, de a kocsi elindult. Ahogy Niall rálépett a gázpedálra, ez az egész helyzet kezdett túlságosan is ismerős lenni. A szemem előtt lepergett a rémálmom, és akkor megértettem, hogy miért tért vissza olyan sokszor az elmúlt egy hónap folyamán. - Állj meg! - mondtam rekedten.

- Csak egy nyugisabb helyre megyünk, ahol...

- Nem fog zavarni senki. - egészítettem ki a mondatot, hiszen nagyon jól tudtam, hogy mit fog mondani. Annyiszor láttam már, hogy mi fog most történni, hogy beleborzongtam. Amikor megpillantottam a kereszteződést, ahol mindennek vége lesz, elkezdtek folyni a könnyeim. - Kérlek Niall, meg kell állnod! - ordítottam torkom szakadtából.

- Nem, Jenny! Nem fogok megállni, oké?

- Kérlek!

- Nem! - kiabált rám. A lámpa zölden világított, így nem állt meg. Egyszerűen nem bírtam belenyugodni a gondolatba, hogy Niall meghal. Éreztem, hogy cselekednem kell.

- Nem hagyom! - sziszegtem halkan. Amikor a kereszteződésbe ért, megláttam a kamiont. Gyors mozdulattal lefejtettem a kezét a kormányról, majd elfordítottam azt, így a kocsi visszafordult. Tudtam, hogy bármit is teszek, a baleset már elkerülhetetlen. Tisztában voltam azzal, hogy én csak egy átlagos lány vagyok, Niall viszont egy világhírű banda énekese. Ha valamelyikünk számára véget kell hogy érjen ez a buta játék, amit mások életnek hívnak, akkor inkább én legyek az. A kamion így nem Niallnek, hanem nekem csapódott. Eleinte tompa fájdalom kerített hatalmába, aztán elmúlt. Minden kezdett homályos lenni. Niall feje vérben úszott, és kétségbeesetten ébresztgetett.

- Jen! Jól vagy? –fogta meg a kezem, miután látta, hogy ugyan nagy erőfeszítés után, de sikerült kinyitnom a szemem.

- Niall. –nyögtem, de ahogy ezt kimondtam, ismét visszatért a fájdalom.

- Miért csináltad ezt? Olyan buta vagy! Nem kellett volna…

- Inkább én, mint te. –suttogtam, és megszorítottam a kezét olyan erősen, amennyire csak tudtam.

- De miért? –értetlenkedett tovább.

- Mert szeretlek. – Niall szeme könnybe lábadt, és ugyan kissé megtörve, de elővette a telefonját.

- Balesetet szenvedtünk az Oxford Street nyugati végénél lévő kereszteződésben. Kérem, siessenek, a barátnőm haldoklik! – zihálta a telefonba. Pár másodperc múlva letette, és újból hozzám fordult. –Nyugodj meg, nemsokára itt a segítség. –simított végig az arcomon.

- Barátnőd? –mosolyodtam el. Ha meg kell halnom, legalább tudjam, hogy mit érez irántam igazából.

- Én is szeretlek. –hajtotta le a fejét.

- Akkor miért…?

- Mert meg akartalak védeni. Jobbnak láttam, ha elmondom, mert tudtam, hogy akkor vissza fogsz jönni, és nem akartam, hogy…

- Tudom. A média. –szakítottam félbe.

- Igen. Meg tudod ezt érteni?

- Már nem számít… - feleltem. Éreztem, hogy már nincs sok vissza. Hamarosan mindennek vége.

*Niall szemszöge*

- Ne mondj ilyet! Túl fogod élni, és utána együtt leszünk. Nem fog számítani más, csak te meg én. Csak mi. –hajoltam közelebb hozzá. Amikor belenéztem már üvegesnek tűnő szemébe, egy újabb könnycseppet éreztem legördülni az arcomon. Végre itt volt velem az a lány, akit szeretek, de nem vagyok boldog. Haldoklik.

- Találsz majd mást. –mondta.

- Nekem nem kell senki más. –tiltakoztam. Hirtelen Jenny szájából vér kezdett folyni. Nem tudtam, hogy most mit kéne tennem. – A szád…

- Mond… - köhögött egyet. – Mondtam. –ahogy öklendezett, egyre több vér folyt ki a száján, én pedig egyre jobban megrémültem. A könnyeimet már nem tudtam fékezni: megállás nélkül patakokban ömlöttek. Végül összeszedtem magam, és kiszálltam a kocsiból, amit bámészkodó emberek vettek körül.

- Kérem, segítsen valaki! Meg fog halni! –ordítottam torkom szakadtából, és szédülni kezdtem. Pár másodperc múlva megláttam a mentőautót, ami pár méterre az autótól megállt. Néhány orvos ugrott ki belőle, és hozzám siettek.

- Maga telefonált, ugye? –kérdezte az egyik, mire bólintottam. –Jól van? Nem fáj semmije?

- Ne velem törődjön, hanem a barátnőmmel! Vért köhög. –kiabáltam, mintha szerencsétlen orvos bármit is vétett volna ellenem. Szó nélkül a kocsi felé vette az irányt. Nagy nehezen kiszabadították Jennyt, majd egy hordágyra fektették. Azt hiszem, hogy fájdalomcsillapítót is adtak neki. A köhögés megszűnt, ezért végre fellélegezhettem.

- A kocsihoz! Kell a defibrillátor. –úgy hatottak rám a mentős szavai, minta gyomorszájon vágtak volna. Most kezdtem csak igazán felfogni, hogy lehet, hogy elveszítem.

- Kérem, magát is meg kell vizsgálni. –lépett hozzám az egyik mentős.

- De a barátnőm…

- A barátnőjével minden rendben lesz, még vissza tudjuk hozni. De kérem, nem akarjuk, hogy utólag derüljön ki, hogy maga nincs rendben. Jöjjön! –tolt a mentőautó felé. Megvizsgált, és megállapította, hogy nincs semmi komoly bajom, néhány zúzódással és összevarrandó sebbel megúsztam a balesetet. Jennyért azonban annyira aggódtam, mint még soha senkiért. Azt kívántam, hogy bárcsak én feküdnék most azon a hordágyon helyette. 

Nem ezért bocsájtok meg az embereknek, mert
gyenge vagyok.
Azért bocsájtok meg, mert elég erős vagyok ahhoz,
hogy tudjam: az emberek hibáznak...