24. rész: Bárcsak álom lenne!

*Niall szemszöge, pár órával később*

A kórház folyosóján álldogáltam, és próbáltam magamba lelket önteni. Jennyt sikerült megmenteni, és az orvosok azt mondják, hogy az állapota jelenleg stabil, és ha valami rendellenesség nem lép fel, néhány hét múlva jobb lesz, mint újkorában. Ez azért valamennyire bíztató, tekintve, hogy amikor kiszálltam az autóból meggyőződésem volt, hogy el fogom veszíteni.

- Hogy van? Mi történt pontosan? Mennyi ideig tartják bent? Mit mondanak az orvosok? –esett nekem Jenny anyja, amint meglátott. Most sikerült ideérnie. Amikor behoztak minket a kórházba, eszembe jutott, hogy nem ártana elmondani neki, hogy mi történt a lányával. Láthatóan nem viseli jobban a dolgot, mint én, noha Ő még nem is tudja, hogy mi történt.

- Azt mondják, hogy az állapota stabil, rendbe fog jönni. –nem tudtam Mrs. Peazer szemébe nézni, lelkiismeret furdalásom volt. Úgy éreztem, hogy mindenről én tehetek. Ha megállok, ahogy Jen mondta, akkor most nem azt kéne taglalnom, hogy túl van az életveszélyen. Akkor nem lenne semmiféle életveszély, és nem lennénk most itt.

- Hogy történt? –kérdezte. Ettől a kérdéstől féltem a legjobban. Hogy mondhatnám egy anya szemébe, hogy a lánya az én hülye, jelentéktelen életemet akarta megmenteni?

- Az Oxford Street nyugati végénél lévő kereszteződésen mentünk át. Éppen zöld volt, ezért nem álltam meg, bár jobb lett volna. Egy kamion ütközött a kocsinak. –magyaráztam.

- Édes kislányom. –ölelt magához, aztán zokogni kezdett. Eleinte nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, de aztán vigasztalni kezdtem.

- Nyugodjon meg, Mrs. Peazer, nem lesz semmi maradandó baja. –próbáltam nyugtatni, bár nagyon jól tudtam, hogy ennyitől még nem nyugszik meg. Néhány másodperc múlva a zsebemben lévő telefonom rezegni kezdett. A nő elengedett, én pedig előszedtem a mobilt: Louis hívott.

- Igen? –szóltam bele.

- Hol vagy? Már fél órája rád várunk. Úgy volt, hogy elmegyünk kajálni… - kezdte idegesen.

- Tényleg… - sóhajtottam. – Mindjárt ott vagyok. –ígértem, majd letettem a telefont, és Jenny anyjához fordultam. –Mrs. Peazer, most mennem kell. Ha van bármilyen fejlemény a lányáról, azonnal értesítsen! –búcsúztam el.

- Rendben. –bólintott, majd elköszöntünk egymástól, és a kijárat felé vettem az irányt. Amint kiértem a kórházból, Daniellelel találtam magam szemben.

- Mi van a húgommal? –kérdezte kétségbeesetten, amint meglátott.

- Az anyád bent van a kórházban, a második emeleti folyosón vár. Majd Ő elmond mindent, nekem rohannom kell. El kéne mondanom a fiúknak, hogy mi történt…

- Legalább annyit mondj, hogy túl van-e az életveszélyen!

- Igen, túl van rajta. –válaszoltam, mire könnyek gyűltek a szemembe. –Tényleg mennem kell. –jelentettem ki, és elindultam a srácokhoz.

Nem kellett sokáig keresnem őket, mind a nappaliban ültek a tv előtt, és valami idióta vígjátékot bámultak. Amint beléptem a szobába, Louis felugrott, és mellém állt.

- Na, végre megvagy! Hova menjünk? Nando’s? –bökött oldalba jókedvűen.

- Nem vagyok éhes. –fordítottam el a fejem, és összeszorítottam a számat. A többiek mind rám szegezték tekintetüket, és kerek szemekkel méregettek.

- Jól érzed magad? –lépett mellém Zayn. –Nem kéne kórházba menned?

- Honnan tudsz róla? –emeltem fel a hangomat egy kicsit talán túlságosan.

- Niall, történt valami? –fogta meg a vállamat Liam.

- Baleset volt… - nyögtem. Harry arcáról lefagyott a mosoly, arca hófehér lett.

- A kamion! –ugrott fel a kanapéról, mire mind őt kezdtük nézni. –Hogy-hogy itt vagy?

- Honnan tudod? És hogy érted? –kerekedtek ki a szemeim. Hazza közelebb lépett, megfogta a karomat, és felvonszolt az emeleti szobájába, ahol gondosan becsukta az ajtót, és leült az ágyra.

- Jennynek volt egy rémálma, ami párszor visszatért… jobban mondva elég sokszor. A lényeg annyi, hogy a kocsid összeütközött egy kamionnal, és te meghaltál.

- A kamion stimmel… - hajtottam le a fejem. –De akkor én miért vagyok még itt? És Jennyt miért kellett újraéleszteni? Miért kell kórházban lennie? Miért nem én vagyok a helyében? –záporoztak belőlem a kérdések.

- Újraéleszteni? Kórház? –esett le Hazza álla. –Jen kórházban van? Életveszélyben?

- Azon már 99 %-ban túl van. –magyaráztam.

- Hogy történt?

- Elrántotta a kormányt, a kocsi megfordult, és az Ő oldalába csapódott a kamion. –meséltem. Nagyon nehezemre esett erről beszélni, el akartam felejteni minden egyes kis részletet: ahogy látom a közeledő kamiont, ahogy Jenny megfogja a kezem, és elfordítja a kormányt, ahogy vért köhög… Meg akartam szabadulni ezektől a képektől.

- Megmentette az életed.

- Tudom. –mondtam. –Pedig nem érdemeltem meg. Nem így kellett volna lennie…

- Be akarok menni hozzá, Niall. Most. Látnom kell.

*Jenny szemszöge*

Anya elment, hogy behozza pár cuccomat a kórházba. Danielle már fél órája az ágyam mellett gubbasztott, és várta, hogy elmondjam neki, mi is történt egész pontosan. Amint elkezdtem volna mesélni, a torkom összeszorult, és zokogásban törtem ki. Nem álltam készen, hogy elmondjam neki a teljes történetet. Tudtam, hogy jól döntöttem, mert valamilyen oknál fogva én nem haltam meg, és így Niallnek sincs semmi baja.

- Sziasztok! –sétált be az ajtón halk léptekkel Harry. Amint megláttam, akaratlanul is elmosolyodtam. Végre valaki, akivel szívesen beszélek. Amikor azonban becsukta maga után az ajtót, egy kis csalódottságot éreztem. Azt reméltem, hogy Niall is vele van.

- Én megyek, és iszom egy kávét. Kértek valamit? –állt fel a nővérem. Harryvel mindketten megráztuk a fejünket, úgyhogy Danielle szó nélkül távozott.

- Kérlek, csak azt ne kérdezd meg, hogy történt! –sütöttem le a szemem, miközben Hazza kihúzott egy fehér széket az ágyam alól, és ráült.

- Mindent tudok, nem akarlak ezzel terhelni. –válaszolt halkan. –Hogy érzed magad?  

- Azt mondják az orvosok, hogy elég szerencsésen megúsztam. Bordatörés, de pár hét múlva nagyjából rendbe jövök. –egy pillanatig haboztam. –Bella tudja?

- Nem hiszem. Akarod, hogy felhívjam? –ajánlotta fel.

- Gondolom Danielle már szólt neki. Nem szükséges. –utasítottam el. –Niall hogy van?

- Elég rosszul néz ki, és nem a zúzódások miatt. Nagyon megrázta a baleset, meg az is, amit érte tettél. Eddig csak kétszer láttam sírni: amikor a táborban nem jutott tovább, és amikor Justin Bieber visszakövette twitteren. –nevetett halkan, mégis egy kicsit kényszeredetten. Elmosolyodtam, és sóhajtottam egyet, mire Ő közelebb hajolt. –Ha nem bánod, elárulok egy titkot. Szeret téged. –súgta a fülembe.

- Én is szeretem Őt. –futott át egy gyors mosoly az arcomon.

- Tudom. Különben nem áldoztad volna fel magad miatta, annak ellenére, amit művelt veled. –az ajtón halk kopogás hallatszott, majd résnyire nyílt, és Bella fejét pillantottam meg.

- Bejöhetek? –kérdezte. Bólintottam, mire Harry mellé lépkedett.

- Hogy vagy? –mért végig aggódó tekintettel.

- Megmaradok. –kuncogtam fel halkan. Harry mindent elmesélt neki, én pedig a könnyeimet visszatartva hallgattam a történetet. Bella azt sem tudta, hogy mit reagáljon, úgyhogy egy darabig csendben ült, és tátott szájjal nézett rám. Egyszer majd talán megérti.

Nem kérlek, légy enyém örökké,mégis hozzád szól dalom.
Úgysem élhetünk örökké, egy percig lennék oltalom.