25. rész: Együtt

*Niall szemszöge*

Este mind otthon ültünk –kivéve Harry - és tévét néztünk. Türelmetlenül vártam, hogy Hazza végre hazaérjen a kórházból, és megtudjam, hogy mi van Jennyvel. Bemehettem volna hozzá, de nem vagyok képes odaállni elé a történtek után. Féltem így látni. Továbbra is csak az említett lány körül cikáztak a gondolataim, és sajnos a baleset percenként újra és újra lepergett a szemem előtt. Amikor ajtócsapódást hallottam, azonnal felpattantam, és kirohantam az előszobába, ahol Harry éppen a cipőjét vette le.

- Hogy van? –kérdeztem halkan, miközben nekitámaszkodtam a falnak.

- A körülményekhez képest jól. –hallottam a választ.

- Beszélhetnénk…? Fent. –emeltem rá a tekintetem. Hazza bólintott, majd miután beköszönt a többieknek a nappaliba, és mindenkit megnyugtatott, hogy Jenny egész jól van, elindult utánam az emeleten lévő szobámba.

- Mit szeretnél? –kérdezte.

- Lelkiismeret furdalásom van. –hajtottam le a fejem.

- De miért?

- Mert miattam történt. Gyakorlatilag én kényszerítettem bele Jennyt ebbe a helyzetbe, és miattam van kórházban, miattam haldoklik…

- Niall! Jenny nem haldoklik, oké? Te magad mondtad pár órája, hogy túl van az életveszélyen, emlékszel? Egyébként szerintem remekül van.

- Majdnem megöltem!

- Ő egyáltalán nem így látja…

- Nem kellett volna ezt tennie. Miért gondolta, hogy az jobb, ha Ő hal meg, mint én? Nekem kellett volna, nem neki… - ültem le az ágyam szélére.

- Fogd már be, Niall! Jenny nem halt meg! Él, és bár nem mondhatom, hogy túl fényesen érzi magát, mégis gondolj bele… teljes erővel nekicsapódott egy teherautó. Elég szerencsésen megúszta. Lehetne sokkal rosszabb is. –csitított, majd helyet foglalt mellettem. – Ne hibáztasd magad! Nem tehetsz arról, hogy Jen ennyire önfejű. Egyébként szerintem jól döntött.

- Hogy mondhatsz ilyet? –hüledeztem.

- Az mitől lenne jobb, hogy te meghalsz? Így legalább nem távozott senki az élők sorából. –mosolyodott el Harry. Be kellett látnom, hogy igaza volt, bár ettől a lelkiismeret furdalásom egy cseppet sem csökkent. – Szerintem be kéne menned hozzá. –javasolta.

- Igazad lehet… - böktem ki. –Holnap reggel az első dolgom lesz, hogy meglátogatom, de csak miután elintéztem valamit. –suhant át egy rövid és halvány mosoly az arcomon. Meg szerettem volna lepni Jennyt, és pontosan tudtam, hogy mivel.

*Másnap reggel*

A kórház elé érve eleinte egy kicsit haboztam, de végül bementem. Ahogy a folyosókon sétáltam a szobája felé képkockák lebegtek a szemem előtt: ahogy tegnap Jen anyja sírva jelent meg, és ahogy a nővére megkérdezte, hogy mi van vele. Ahogy visszaemlékeztem a tegnapi napra, kirázott a hideg. Mindennél jobban szerettem volna elfelejteni ezt az egészet. Amikor Jenny szobája elé érkeztem, megtorpantam. Nem voltam benne biztos, hogy látni akar, és hogy örülni fog nekem. Hülyén hangzik, de én helyette is gyűlöltem magam. Pár perces hezitálás után bekopogtam, majd beléptem a szobába. Amint megláttam Őt, a hasam görcsbe rándult. Ahogy rám nézett, azonnal elmosolyodott, tehát örült nekem, ami bevallom, hogy kissé meglepett. Odalépkedtem az ágyához, és a kezemben lévő hatalmas csokor rózsára valamint bonbonra pillantottam.

- Ezt neked hoztam… - tettem le az ágy mellett elhelyezkedő éjjeliszekrényre. Még mindig mosolygott, és ahogy láttam, eléggé meg is hatódott.

- Köszönöm. –szólalt meg kissé rekedtes hangján.

- Igazán semmiség… az igazság az, hogy én tartozom neked köszönettel, és egy jó pár bocsánatkéréssel is… azért, amit Amerikában mondtam, azért, amikor részegen elmentem hozzád, és persze a tegnap miatt is. –léptem közelebb az ágyához.

- Nem tartozol semmivel, Niall.

- Fogalmad sincs arról, hogy mennyivel tartozom… - fogtam meg a kezét. – Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon fontos vagy nekem. Ha egyszer képes leszel megbocsájtani, én várok rád, és megígérem, hogy többet nem követem el azt a hibát, hogy hagylak elmenni.

- Már rég megbocsájtottam. –csordult ki a szeméből egy könnycsepp, amit azonnal letöröltem. A kezem valahogy leblokkolt, és az arcán maradt. Ő remegő kézzel nyúlt utána, és fogta meg. A közelsége teljesen megőrjített. Egyre közelebb hajoltam hozzá, mire Ő csak lehunyta a szemét. Pár röpke másodperc elteltével az ajkaink találkoztak, és szorosan egymásra tapadtak. Legszívesebben jó erősen magamhoz szorítottam volna, de tudtam, hogy mivel a gerince nincs túl jó állapotban, nem tettem, csak gyengéden megfogtam a derekát, másik kezemmel pedig hol a hajába túrtam, hol pedig az arcát simogattam, miközben csókoltam. Az Ő kezei az ölemben pihentek. A csók hosszú volt, mégis túl rövidnek éreztem. Miután elhúzódott, úgy éreztem, hogy nem elég, de nem csókoltam meg újra, hanem rámosolyogtam, és ahogy éreztem, jól el is pirultam.

- Szeretlek. –fogtam meg a kezét, és mélyen a szemébe néztem. Imádtam a szemét.

- Én is szeretlek. –hajolt egy kicsit közelebb. Én is közelebb húzódtam, és leültem mellé az ágyra, Ő pedig a vállamra hajtotta a fejét. Már hiányoztak az ilyen pillanatok.

- Mi lesz most? –törtem meg a csendet.

- Hogy érted?

- Velünk… mi lesz velünk?

- Mi legyen? –nézett rám komolyan. Azonnal tudtam, hogy mit szeretnék, úgyhogy felpattantam, és letérdeltem az ágy mellé, és megfogtam a kezét.

- Jennyfer Anne Peazer, lennél a barátnőm? –kérdeztem mosolyogva.

- Igen. –kezdett heves bólogatásba. Visszahelyezkedtem mellé az ágyra, és ismét megcsókoltam. 

Megteremtjük a saját tündérmesénket.