26. rész: Írország?

*Jenny szemszöge, 1 hónappal később*

Egy puha valamit éreztem az arcomon, amire szó nélkül felültem, bár a szemeimet még csukva tartottam. Fáradt voltam, és még aludni szerettem volna. Végül mire az előbbi puha dolog ismét az arcomra ragadt, kinyitottam a szemeimet, és Niallel találtam magam szemben, aki szélesen mosolygott.

- Jó reggelt! -ölelt át.
- Neked is! Hogy jöttél be? -bújtam hozzá még fáradtan.
- Anyukád engedett be. -válaszolta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.  Miután hazajöttem a kórházból, anyával legalább két héten keresztül nem beszéltem, és ha mégis, akkor is csak veszekedni tudtunk. Ennek pedig a fő oka Niall volt. Anya nem tudta elviselni, hogy én tényleg szeretem Niallt, ezért egy ideig mindent megtett, hogy szétválasszon minket, de végül nem sikerült neki, és most egy kicsit úgy tűnik, hogy belenyugodott.
- Miért jöttél ide ilyen korán? -kérdeztem.
- Mert szeretnék veled egy nagyon fontos dologról beszélni. -komolyodott el az arca. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ijedtem meg, amikor megláttam, hogy megváltozott az arckifejezése...
- Hallgatlak. -nyeltem egy nagyot, és próbáltam nem a legrosszabbra gondolni.
- Arról van szó, hogy a hétvégén Írországba utazom. -nézett fel rám.
- Ah... értem. És mennyi időre? 
- Csak három nap az egész... de nem ez a lényeg. -fogta meg a kezem. -Szeretném, ha velem jönnél.  
- Tessék? -kérdeztem elkerekedett szemekkel. - Miért?
- Szeretnélek bemutatni a családomnak. Szeretném, ha megtudnák, hogy milyen fantasztikus lány a barátnőm. Meg hát én ismerem a te családodat, de te nem ismered az enyémet. -magyarázta, bár közben kicsit mintha zavarba jött volna.
- Nézd Niall... ez nagyon aranyos tőled, és jól esik, de itt van az anyám, aki ha most hallgatózik, tuti, hogy a falat kaparja. Nem fog elengedni, hiába szeretnék elmenni veled. -hajtottam le a fejem. 
- Majd megoldjuk. A lényeg, hogy gyere velem. Ha kell, akkor megszöktetlek.
- Ez nem ilyen egyszerű. Nem fogok elszökni Írországba! Belegondoltál már, hogy mekkora botrány lenne abból? Anyám idegei sem kötélből vannak. A végén még kitagad, vagy...
- Héé! Nyugi, akkor nem szöksz meg. Valahogy majd csak rá vesszük, ne aggódj! -simított végig a hátamon, amitől átfutott rajtam a libabőr. Még mindig beleborzongtam Niall monden érintésébe. 


- Persze, menj csak, ez jól hangzik! -mosolyodott el anya szélesen, majd visszafordult a konyhapult felé, és folytatta a főzést. Alig akartam elhinni, amit mondott. Komolyan, még csak győzködni sem kellett, hogy elengedjen Niallel kettesben három napra külföldre? Ez határozottan nem az én anyámra vall. Valami nincs rendben vele... talán ivott?!
- Köszönjük, Mrs. Peazer! El sem tudom mondani, hogy ez mennyit jelent nekem! -hálálkodott Niall lelkesen. Nekem is örülnöm kellett volna, hisz mindenki ezt várta tőlem, de anya válasza túlságosan lesokkolt.
- Anya, jól érzed magad? -tettem fel óvatosan a kérdést. -Biztos vagy benne, hogy ne maradjak inkább itthon?
- Nincs semmi bajom, ha erre célzol. Minden a legnagyobb rendben. -fordult ismét felén, aztán közelebb lépett hozzám. -Nézd, Jenny... sajnálom, amiért először nem fogadtam szívesen Niallt. Ebben az egy hónapban sokat gondolkodtam, és rájöttem, hogy azzal csak ártok neked, ha megpróbálom elvenni tőled. Nagylány vagy már, és sok hasonló korú tinédzserrel ellentétben megbízható is. Tudom, hogy nem csinálnál hülyeséget. Egyébként is... nem védhetlek meg minden csalódástól. Hagynom kell, hogy elkövesd a koroddal járó hibákat, hogy aztán tanulhass belőlük. -miközben anya a monológját szavalta, Niall szorosan fogta a kezemet. 
- Akkor nem bánod...? -emeltem fel összefonódott ujjainkat. 
- Nem. Ha jobban belegondolok, még örülök is neki. Inkább látlak szívesen vele, mintsem egy motoros, drogos, részeges alakkal. -sóhajtott egyet. Éreztem, hogy nehezére esik kimondani, hogy örül, mégis megtette, csak azért, hogy nekem jó legyen. Abban a pillanatban hihetetlenül csodálni kezdtem a nőt, aki a világra hozott. Kiszabadítottam kezemet a barátom kezéből, és megöleltem anyát. Ám azt csak akkor sikerült felfognom, hogy Niall azt akarja, találkozzak a családjával. Mi lesz, ha nem kedvelnek majd? És ha szabályosan utálni fognak? Mi lesz, ha én nem fogom szeretni őket? Azt még kibírom valahogy, de a szülei és a testvére nem fog kedvelni, úgy nehéz lesz vele lenni.
- Jól átgondoltad ezt az egészet? Biztos, hogy el akarsz engedni? Még meggondolhatod magad! -tettem egy kósza kísérletet arra, hogy megússzam az utazást.
- Igen, elmehetsz. -nézett rám kicsit furán. Oké, akkor nem tudok meghátrálni. Niall egy hálás pillantást intézett az anyám felé, majd felvonszolt a szobámba.
- Mi volt ez a "jól meggondoltad?" dolog?! -förmedt rám.
- Semmi, én csak... -haboztam egy pillanatig. - Semmi. -nyögtem ki végül.
- Ha nem szeretnél jönni, akkor azt mondd! 
- De, szeretnék, csak...
- Csak?! Csak mi? -sürgetett.
- Félek. -ismertem be.
- Félsz? Mégis mitől félsz? -lágyult el a hangja, és közelebb lépett.
- Mi lesz, ha nem fognak kedvelni a szüleid? 
- Olyan nincs. Egy ilyen lányt ne kedvelnének? És ha nem nyered el a tetszésüket, akkor mi lesz? Én attól ugyanúgy szeretni foglak! -ölelt át. Az arcom a vállába fúrtam, és elgondolkodtam a szavain. Tényleg... mi is lesz? Semmi. Akkor mitől is parázok ennyire? Magam sem értem. 
- Segítesz összepakolni? -emeltem rá a tekintetem. 
- Persze! -húzódott széles mosolyra a szája, majd megcsókolt.

A dolgok változnak, de néhány érzés ugyanaz marad.