22. rész: Újra itthon

*Egy hónap múlva, London*

Az ágyamon feküdtem, és a plafont bámultam. Gondolkodtam. Ez a hónap a srácok nélkül maga volt a pokol. Persze itt volt Missy, akivel nagyon jóban lettem, és néha beszéltem a fiúkkal telefonon, de így nem volt az igazi. Hiányoztak a hülyeségeik: Louis répamániája, Harry alsónadrág problémái, Liam tanácsai, Danielle ölelése, és még az is, hogy Bella és Zayn folyton egymást falják. Mindezek ellenére úgy éreztem, hogy jól döntöttem, amikor hazajöttem az amerikai turnéról. Hiába volt hat ember, aki miatt maradtam volna, ha az a maradék egy már elrontotta az egészet. Azt hittem, el tudok menekülni a fájdalom elől, hogyha jó messzire kerülök tőle, hiszen ahogy a mondás tartja: az idő és a távolság gyógyít. Azonban megtanultam egy dolgot ebben a hónapban: ez a mondás egy rakás gyépés ember unatkozásának, és fantáziájának gyümölcse. Ha a rémálmom nem ismétlődött volna olyan sokszor (szám szerint tizenháromszor) ebben a hónapban, akkor igazat adok annak, aki ezt a mondást kitalálta, így viszont nem. A gondolataimból egy hangos kopogás zökkentett ki, amire egy jól betanult „Gyere be!” volt a válaszom.

- Na, hiányoztam? –szólalt meg Danielle nevetve. Ahogy megláttam, azonnal felpattantam az ágyról, és megöleltem.

- Nem úgy volt, hogy holnap jöttök? –szorítottam magamhoz.

- De úgy volt, csak a fiúk nem bírták tovább. Ma úgysem csináltunk volna semmit, ezért közösen úgy döntöttünk, hogy hazajövünk. –magyarázta. –Nem szeretnéd meglátogatni őket? Biztos nagyon örülnének neked. –elengedtem, és hátráltam egy lépést.

- Nem igazán szeretnék most odamenni. –sóhajtottam. Úgy éreztem, hogy még nem készültem fel Niall látványára, noha tizenháromszor már láttam ebben a hónapban a rémálmomban.

- Ugyan, Jen! Ne csináld már. Egy hónapig nem láttad őket! –győzködött.

- Oké, akkor átmegyek. –adtam be a derekam. Azt viszont eldöntöttem magamban, hogy Niallt igyekszem levegőnek nézni.

- Nagyon helyes! –mosolyodott el a nővérem.

Alig tíz perc séta után megérkeztem a házuk elé. Végigmértem a házat, ahol azon az estén jártam utoljára, amikor elolvastam Niall üzeneteit. A szemem rögtön a szőke srác szobájának ablakán állapodott meg. Egy ideig habozva álltam, végül rávettem magam arra, hogy megnyomjam a csengőt. Az ajtó azonnal elkezdett kinyílni, én pedig csak egy dologban reménykedtem.

- Jenny! –Niall nyitott ajtót, hiába reméltem, hogy nem Ő lesz az első, akit meglátok. –Gyere be! –tárta ki a bejáratot, amin besétáltam. Az előszobában nem volt senki, úgyhogy egy darabig csendben álltunk egymás mellett. –Nézd… - törte meg a csendet. –Én tényleg nagyon sajnálom ezt az egészet…

- Hagyjuk ezt, oké? –fordultam meg, majd elindultam felfelé a lépcsőn.

- Meg kéne beszélnünk! –kiabálta utánam, de én már nem válaszoltam rá. Az utam egyenesen Hazza szobájába vezetett. Az ajtó nyitva volt, Ő pedig az ágyon lévő bőröndjéből pakolt ki, a bejáratnak háttal. Néhány másodpercig némán bámultam, aztán kopogtatni kezdtem, mire Ő azonnal megfordult.

- Prücsöööök! –húzódott hatalmas mosolyra a szája, majd odarohant hozzám, és megölelt. Olyan szorosan viszonoztam az ölelését, amennyire csak tudtam. Nem is tudom elmondani, hogy milyen jó volt újra érezni, hogy a legjobb barátom velem van. –Borzalmasan hiányoztál!

- Te is nekem. –fúrtam arcomat a vállába. –Milyen volt a turné? –húzódtam el.

- Jó volt, de jobb lett volna, ha nem jössz vissza.

- Nem akartam maradni. Nem láttam értelmét. –vontam meg a vállam, miután leültem az ágy azon részére, amit nem borítottak ruhák.

- Eleanor mondta, hogy egyik éjjel itt aludtál, és hogy elolvastad a leveleit.

- Tessék? –hőköltem hátra.

- Nyugi, csak nekem mondta. –telepedett le mellém. – Jól vagy?

- Nem halok bele, majd jobban leszek, tényleg. –próbáltam megnyugtatni Harryt, de ahogy elnéztem, nem igazán sikerült. – Tudod, hogy mennyi mindent kibírok. Régóta ismersz, és te tudod a legjobban, hogy mennyire erős vagyok, ha kell.

- Ez mind igaz, de amikor egy hónapja utoljára láttalak, akkor is pont így néztél ki, és ne hidd, hogy ez megnyugtat. Sápadt vagy, kedvtelen, és mióta itt vagy, nem mosolyogtál. Jenny, te állandóan nevetsz, és mosolyogsz! Mi történt veled?

- Te is tudod mi történt, ne kelljen még egyszer elmondanom! Lehet, hogy egy kis időbe telik, amíg összeszedem magam, és a régi leszek, de még mindig nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. A hazaérkezésem utáni első pár napban mindenhol riporterek zaklattak, és ez egy kicsit még mindig sok nekem. –magyaráztam. –És a rémálmok sem könnyítettek a helyzetemen.

- Milyen rémálmok? –kerekedtek ki Hazza szemei. Mindent elmeséltem neki, minden apró mozdulatot, ami az álmomban szerepelt, és ismét könnyekben törtem ki. Amikor felriadtam az éjszaka közepén, akkor is mindig sírva ébredtem. Végül megkértem, hogy inkább ejtsük ezt a témát, és lementünk a nappaliba, ahol Niall kivételével az összes fiú a kanapén fetrengett egymásba gabalyodva. Beszélgettünk, és videojátékoztunk úgy másfél-két órán keresztül, aztán hazaindultam. Otthon elmeséltem a nővéremnek, hogy miért jöttem el Amerikából, hiszen Ő semmiről sem tudott, Harry nem avatott be senkit.

Már este volt, be is sötétedett. A nappaliban ültem egy XXL-es, kék Szupermenes pólóban, és a tévét bámultam. Valami bugyuta argentin szappanopera ment, amiben a főhősnő éppen a halálán volt, a vőlegénye pedig a kórházi ágya mellett öntötte belé a lelket –hiába. Az igazat megvallva cseppet sem volt érdekfeszítő a sorozat, úgyhogy átkapcsoltam máshova. Mivel végül semmi izgalmasat nem találtam, csak egy csomó unalmas vacakot adtak, kikapcsoltam a készüléket, és elindultam fel a lépcsőn a szobám felé. Igyekeztem minél halkabban lopakodni, hisz már mindenki az igazak álmát aludta. Amikor végre felértem a lépcsőn, megszólalt a csengő. Megfordultam, és az ajtó feletti digitális órára pillantottam: hajnali fél egy múlt néhány perccel. A váratlan vendég nem adta fel, ugyanis újra és újra megnyomta a csengőt. Lementem a lépcsőn, és ajtót nyitottam, bár azonnal megbántam, amint megláttam, hogy a látogató nem más, mint Niall.

- Mit keresel itt? –kérdeztem egy kicsit sokkos állapotban.

- Beszélnem… szóval tudod… beszélni… - dadogta, majd elveszítette az egyensúlyát, és nekiesett az ajtófélfának. Abban a pillanatban leesett, hogy mi a baj.

- Mennyit ittál? –vontam fel a szemöldököm.

- Beszélnem kell… vele… dö. –próbált megállni a lábán, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy sikerül is neki, bár nem jött össze. Ezúttal a földön landolt. Tett néhány kósza kísérletet a felállásra, de nem igazán sikerült, ezért a küszöbön ülve figyelt.

- Ezzel nem könnyíted meg a dolgomat. –sóhajtottam. –Most mit csináljak veled? –néztem le rá egy kicsit ijedten.

- Éhes vagyok. –szólalt meg, majd kiskutyaszemekkel nézett fel rám.

- Hazakísérlek, és majd Harry ad kaját. –forgattam a szemem, és felsegítettem. A vállamra támaszkodott, és lassan sétáltunk a srácok házáig. Józanság hiányában Niall sokszor tett kísérletet arra, hogy megcsókoljon, vagy rám másszon, de ilyenkor én csak elhúzódtam. Mikor odaértünk a fiúk házához, csengettem, majd elengedtem Niallt, aki a falnak támaszkodva végre megállt a saját lábán.

- Te itt? Ilyenkor? –nyitott ajtót Zayn álmosan.

- Csak hoztam valakit… - mutattam a falat lelkesen simogató Niallre. Zayn értetlenül bámulta, aztán amikor túljutott a kezdeti sokkon, besegítette a nappaliba.

- Képes voltál pizsamában végigjönni az utcán, egy részeg popsztárral az oldaladon?

- Hagytam volna a küszöbön? –emelte fel a hangomat.

- Shhh! A többiek alszanak. –intett csendre. –Persze, hogy nem, csak furcsállom. Harry azt mondta, hogy miatta hagytad ott Amerikát.

- Ebbe ne kezdjünk most bele. –hajtottam le a fejem. –Jobb, ha megyek. Jó éjszakát! És csak egy tanács: jobban jártok, ha valahogy kijózanítod. A menedzseretek nem fog örülni, ha holnap másnaposan látja majd Niallt. –mondtam, majd az ajtó felé vettem az irányt.

- Három hét szabadság. –szólt utánam Zayn elképedve, de én nem fordultam meg, hanem becsuktam magam után a bejárati ajtót, és egyenesen haza indultam. A szobámba érve azonnal az ágyamba zuhantam, és nem kellett altatódal az elalváshoz. Ezen az éjjelen is visszatért a rémálmom, de most más volt, mint eddig. Most valahogy tragikusabbnak hatott az egész baleset, és Niall az utolsó perceiben csak mentegetőzött a „múlt éjszaka” miatt, amit nem tudtam mire vélni. Nem tudtam, hogy mi történt azon az éjjelen, amit a srác emlegetett, ezért ezúttal még jobban hatalmába kerített a kíváncsiság, és a félelem.

Mindenki életében van néhány olyan személy, aki
miatt egy kicsit hangosabban nevetünk, aki miatt
többet mosolygunk, és aki miatt egyszerűen csak
jobban érezzük magunkat. :)