29. rész: Veszekedés

*2 nap múlva, érkezés vissza Angliába*

A házunk ajtaja előtt álltunk, és Niall szorosan magához szorított, ajka pedig az enyémre tapadt. Mint mindig, most sem akartam elengedni, de tisztában voltam azzal, hogy muszáj. Végül eltávolodtunk, és bevonszoltam a bőröndömet az ajtón, majd visszafordultam. Ott állt előttem, és mosolyogva integetett.

- Holnap találkozunk! -mondta, aztán közelebb jött, és újra megcsókolt. Pár másodperc múlva véget ért a búcsúzkodás, és elment, de én nem csuktam be az ajtót, nem mozdultam, csak mosolyogtam magam elé. 

- Jen, minden oké? -bökött oldalba Danielle, mire feleszméltem. Az előszobában álltam, és az utcára mosolyogtam kifelé. A házunk előtt elhaladó emberek nyilván nem néztek hülyének.

- Persze. -vontam meg a vállam, becsuktam az ajtót, és elindultam, hogy kipakoljak a bőröndből. A szobámba érve levettem a pulcsimat, és az ágyra hajítottam, majd nekiláttam, hogy elpakoljak. 

- Milyen volt Írország? - jött be a szobába a nővérem.

- Jó volt. Nagyon jó. -válaszoltam, miközben a táskából a szekrényembe költöztettem vissza a ruháimat. - Itthon minden rendben volt? 

- Tudod, volt egy kis veszekedés... -kezdte. - Egész pontosan még most is tart.

- Veszekedés? De ugye nem szakítottatok? -küldtem felé egy kétségbeesett pillantást. Nagyon szerettem Liamet, és nem akartam, hogy elváljanak útjaik. Mindig is úgy tekintettem rájuk, mint egy álompárra. Én is ilyen kapcsolatot szerettem volna, ami úgy látszik, hogy nagyjából össze is jött, noha elég döcögős úton.

- Ó, nem Liammel. Eleanorral. -javított ki.

- Mi? -dobtam le az egyik pólómat, amint kiejtette Louis barátnőjének nevét. Dan és El az első pillanattól nagyon jó barátnők, és még sosem veszekedtek. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet az a dolog, ami miatt ez ugrott.

- Egy interjú volt az oka. De amúgy is, szerintem megérdemelte, amit kapott...

- Miről beszélsz? -kezdtem még jobban értetlenkedni. 

- Eleanor megcsalja Louist. -bökte ki.

- Tessék? -ez körülbelül úgy hatott rám, mint egy villámcsapás. Még hogy az az édes, kedves, vicces, megértő, megbízható, csupa bűbáj lány képes lenne megcsalni bárkit is? Nagyon kizártnak éreztem. Nem hittem, hogy ilyenre képes lenne.

- Igen, jól hallottad. Gyakorlatilag bevallotta nekem, én pedig elárultam egy interjúban, de véletlen volt, nem akartam! -hajtotta le a fejét. -Valahogy mégis úgy érzem, hogy jogosan kapta ezt, és megérdemelte...

- Értem. Megharagudott rád, amiért kiteregetted a szennyest ország-világ előtt. Ez végül is érthető. Én is kiakadnék a helyében. 

- De te nem csalnád meg a barátodat! 

- Igen, ez igaz, de próbáld Őt is megérteni! A haragja teljesen érthető.

- Ne védd már, oké? Engem kéne védened! Megérdemelte!

- Az lehet, de muszáj volt egy interjúban lebuktatnod?

- Mondtam már, hogy nem volt szándákos. Véletlen elszólás volt csak.

- Oké, és Louis hogy reagált? -kérdeztem, és közben magam elé képzeltem az állandóan mosolygós, vidám arcát, és a szemem előtt lebegett, ahogy szörnyülködve, hitetlenkedve mered maga elé.

- Nem hiszi el, pedig elégszer elmondtam neki, hogy a barátnője átveri, de Ő neki hisz. Persze, miért is hinne inkább nekem, mint Eleanornak? Akkor is, rossz nézni, amit ez a csaj művel szegénnyel. Jobb lenne, ha elhinné, és kidobná.

- Lehetséges. -feleltem. Kicsit nehezen tudtam elhinni ilyesmit pont Eleanorról, de a nővéremnek elhiszem, ha mondja. 

- Az az egy dolog bánt, hogy Louis és Liam összevesztek. Azt pedig tudod, hogy ha Louis Liam ellen fordul, akkor Hazza is... -mondta, és éreztem, hogy ott a fájdalom a hangjában. Nem szoktam kihallani belőle, de ha mégis, akkor nagyon komoly lehet a helyzet, és ez a gondolat nem is kicsit ijesztett meg.

- És Zayn? -tettem fel a kérdést, bár tartottam a választól.

- Szerinte nekem van igazam. Szerinted? -tudtam, hogy mit vár tőlem. Azt szeretné, hogy én is azt mondjam, hogy igaza van. Persze, valamilyen szinten mindkét lányt meg lehet érteni, megértem, amiért Dan pikkel Elre, és megértem, hogy Eleanor haragszik Daniellere. Dan viszont a nővérem, és mellé kell állnom.

- Igazad van. Kicsit túlzás volt az interjún leleplezni, de igazad van. Lou nem ezt érdemli.

- Utoljára mondom, hogy az interjún véletlen volt! -kiabálta felém. Kicsit megszeppenve kinyögtem egy okét, aztán felállt, és kiment a szobából. Amint kiment, megcsörrent a telefonom, mintha a vonal másik oldalán lévő ember arra várt volna, hogy Danielle elhagyja a szobám területét.

- Igen? -szóltam bele kissé feszülten.

- Mit szólsz ehhez a veszekedősdihez? -azonnal felismertem Niall hangját. Amikor felvettem a telefont, nem néztem meg, hogy ki keres, ahhoz nem volt erőm. 

- Nem is tudom... megértek mindenkit, de ha El tényleg megcsalja Louist, akkor megérdemli a botrányt. -vontam meg a vállam.

- De Eleanor nem csalja meg Lout! -kezdett tiltakozni. Éreztem, -sőt, tudtam- hogy ennek nem lesz jó vége. Újabb veszekedést szimatoltam a levegőben.

- Nem tudhatod.

- Louis legalább bízik a barátnőjében. Én is ezt tenném, ha Bella hasonló dologgal állna elő...

- Tudom, de Danielle a nővérem, és...

- És?! Ezért inkább neki adsz igazat? Csak mert a nővéred?

-Nem, nem csak ezért, ha tudni akarod. -válaszoltam. - Mint mondtam, Louis rendes srác, néha túl rendes, és Ő nem ezt érdemli.
- De senki sem csalja meg!
- Miért vagy ebben annyira biztos?!
- Mert ha Louis bízik benne, akkor azt nem véletlenül teszi. Nyilván van rá oka. Én is bízom benned, nem? Lou szereti a barátnőjét, és a párunkban általában megbízunk, ha pedig nem, akkor nem működik a kapcsolat.
- Tudom. Természetes, hogy bízik benne, de talán néha utánajárhatna néhány dolognak...
- Ezt úgy látom, te nem érted. Tudod egyáltalán, hogy mi az a bizalom? Nem hinném. Most pedig mennem kell. -mondta ki az utolsó szavait, majd letette a telefont. Nem értettem, hogy Niall miért bízik ennyire Eleanorban. Neki mégis mi oka lehet arra, hogy védje? Tudtommal sosem voltak puszipajtások, bár jóban vannak, de azt nem is sejtettem, hogy ennyire. Mindenesetre elég rosszul esett, amiket az imént a fejemhez vágott. Amint visszagondoltam a szavaira, a könnyeimmel küszködtem, de sikerült megfékeznem őket. Nem szerettem volna veszekedést, de már késő volt: megtörtént, és nem tudta visszafordítani, hiába is szerettem volna nagyon.

Ha jobban belegondolunk, a veszekedés csak egy harc az
emberek egója között, hisz az az emberek még akkor sem értik
meg egymást, amikor az igazat mondják. Valószínűleg lehetetlen úgy
élni, hogy ne bántsanak meg minket, de ha elég elszántak vagyunk,
akkor talán sikerül úgy élni az életünket, hogy senkinek sem okozunk fájdalmat.