30. rész: Félreértés

*Niall szemszöge*

Miután letettem a telefont, nem csináltam mást néhány órán keresztül, csak az ágyamon feküdtem, és Jennyre gondoltam: az együtt töltött hétvégére, és az iménti vitánkra. Rosszul éreztem magam. Louisnak adtam igazat, mert szerintem szép dolog, hogy így bízik a barátnőjében. Mégis... ahogy átgondoltam a dolgokat, amiket Jen fejéhez vágtam, rá kellett jönnöm, hogy Eleanor és Lou kapcsolata teljesen külömbözik a miénktől. Én nem csak egyszerűen bízom a barátnőmben. Ő tett azért, hogy így érezzek. Majdnem meghalt miattam, és szerintem ez bőven elég, hogy feltétel nélkül megbízzek benne. Louisék kapcsolatába pedig nem látok bele, nem tudhatom, hogy mi az oka ennek a bizalomnak. Ahogy egyere jobban ezen gondolkodtam, nem tudtam mit tenni, továbbra is Lou pártján álltam, de meg akartam bizonyosodni arról, hogy nem hiába teszem. felkeltem, és megkerestem Eleanort, hogy beszélhessek vele a történtekről, és a róla állítottakról. Nem kellett sokáig kutatnom utána, a nappaliban gubbasztott, és a tévét bámulta... egyedül.

- Zavarhatlak? -huppantam le mellé a kanapéra.

- Persze. -vonta meg a vállát, felemelte a kezében lévő távirányítót, és egyetlen gomnyomással kikapcsolta a tévét, majd felém fordult.

- Hallottam a kis összezörrenésedről Danielle-el... -kezdtem, mire Ő sóhajtott egyet, de nem szakított félbe. - Amit rólad mondott... az igaz?

- Nem csaltam meg Louist. Soha nem tenném. -nézett mélyen a szemembe.

- Akkor miért mondta ezt?

- Nyilván félreértett valamit. Sosem mondtam neki semmi ilyesmit. Ha igaz is lenne, szerinted ennyire hülye vagyok, hogy az első adandó alkalommal elmesélem valakinek?

- Ez igaz. -sütöttem le a szemem. Biztos voltam abban, hogy nem hazudik, hanem a színtiszta igazságot mondta. -Mi lehet az, amit félreérthetett?

- Egyszer meséltem neki egy volt barátomról, akivel a szakítás óta is tartjuk a kapcsolatot... valószínűleg ezt egy kicsit másképp értelmezte, mint ahogy számítottam rá. -ez elég hihetően hangzott. Egy ilyet elég könnyen félre lehet érteni.

*Jenny szemszöge*

Hosszas hezitálás után megnyomtam a csengőt, és vártam, hogy valaki ajtót nyisson. Érdekes, hogy mostanában könyörögnöm kell magamnak, hogy ide jöjjek, és bekpopgjak, vagy csengessek. Bár a leutóbbi esetnek már több, mint egy hónapja, még mindig nem felejtettem el azt az időszakot. nem kellett sokat álldogálnom a ház előtt, az ajtó hamar kinyílt. Ahogy megláttam, hogy Niall áll az ajtóban, egy hatalmasat dobbant a szívem, majd abbamaradt, és kedvtelenül néztem rá.

- Harry itthon van? -kérdeztem.

- Fent van a szobájában... vagy Louiséban. -tárta ki előttem az ajtót. Amikor kimondta Louis nevét, azonnal eszembe jutott: Harrynek nem tudnám kiönteni a szívemet, hisz Ő ugyanúgy reagálna, hogy Niall is. Egy darabig csak álltam a nyitott ajtó előtt, és ahogy Niallre sandítottam, láttam, hogy kicsit megilletődve néz rajtam végig. Végül úgy döntöttem, hogy felmegyek Harryhez, bármi is lesz a véleménye. Ő mindig tudja, hogy mit kell mondani. Nagy lendültettem elindultam felfelé a lépcsőn.

- Jenny, várj! -hallottam magam mögül. Akaratlanul is visszafordultam. -Sajnálom...

- Én is. -vontam meg a vállam, majd kicsit nehéz szívvel továbbmentem, egészen Hazza szobájáig. Az ajtó nem volt nyitva, úgyhogy bekopogtam. A válasz a jól megszokott "Bújj be!" volt. Arra számítottam, hogy Lout is a szobában találom, de nem így lett. Harry csak egymagában üldögélt, és a laptopját püfölte.
- Te meg mit csinálsz? -néztem rá, mire Ő azonnal felpattant, és lecsapta a laptopja tetejét. Hozzám sietett, aztán megölelt.
- Semmit, csak játszottam. Milyen volt a hétvége, Prücsök? Jól éreztétek magatokat? -vonta fel a szemöldökét kajánul.
- Nem történt semmi olyan, amit ezzel a hátborzongató nézéssel ki lehetne fejezni. -böktem oldalba nevetve.
- Akkor biztos pocsék volt.
- Hülye!
- Köszönöm, ezt bóknak veszem. -mosolyodott el. -Akkor most dúl a nagy szerelem?
- Azt azért nem mondanám. -hajtottam le a fejem. -Ez az interjús dolog Eleanor és Danielle között kicsit keresztbe tett, de ne ijedj meg, semmi komoly. -magyaráztam. Biztos voltam benne, hogy ez a veszekedős, haragban levős dolog nem fog tovább tartani, mint maximum 3 nap. Minden szépen kiderül majd, és ismét mindenki békében szeretheti a másikat.
- Kitalálom: szerinted lehetséges, hogy El nem teljesen ártatlan, Niall pedig védi Őt, és a bizalomról pampog neked.
- Te komolyan olvasol a gondolataimban? -nevettem el magam. Olyan furcsa volt... mintha tudná, hogy mikor mi jár a fejemben, még elmondanom sem kéne neki, Ő azonnal megértené.
- Meglehet, de az is szóba jöhet, hogy szimplán csak ismerlek. Azért ha perverz gondolataid támadnak, azokat nagyon szeretném látni!
- Kanos állat! -löktem meg a mellkasánál nevetve, de mielőtt elhúzhattam volna a kezeimet, megragadta a csuklómat.
- Tudod, mióta van ez a veszekedés, Lou nem hajlandó rosszalkodni velem. -biggyesztette lefelé a száját. Be kellett ismernem, hogy ezt az egész Larry Stylinson hülyeséget meglepően jól alakították. Annyira jól, hogy ha nem ismerném Őket, azonnal azt hinném, hogy melegek.
- Na, te kis buzi, inkább azt mondd meg, hogy neked mi a véleményed erről?
- Ki akarok maradni belőle. -vonta meg a vállát. Ez eddig nekem miért nem jutott eszembe? Így lenne a legjobb. Csak nézni kívülállóként, pártatlannak maradni, és talán tenni valamit a béka érdekében, nem pedig tovább fokozni a feszültséget. - Ugye?
- Tessék? -kerekedtek ki a szemeim. Annyira elkalandoztam volna, hogy nem vettem észre, ahogy Hazza hozzám beszél? 
- Tényleg jobb pártatlannak maradni, mint belefolyni, igazad van.
- Komolyan kezdek félni tőled. Te tényleg belelátsz a fejembe? -hátráltam egy lépést.
- Sosem tudhatod. -kacsintott rám. - Akarod, hogy beszéljek Niallel? Ha akarod, elmagyarázhatom neki a dolgokat.
- Nem kell, köszönöm, majd lenyugszik magától. Viszont ha elmondanád, hogy mi jár a fejében, akkor nagyon hálás lennék. -húzódott mosolyra a szám. Harry bólintott, és azonnal válaszra nyitotta a száját:
- Te. - elmosolyodtam, és majdnem biztos voltam abban, hogy ez így van, csak az nyugtalanított, hogy vajon rólam mit gondol most. 
- Azt hiszem, hogy beszélek Eleanorral. -böktem ki, bár semmi köze nem volt az előző témához. Hazza egyetértően pislogott felém, mire én felálltam, és kiviharzottam a szobából egyenesen a nappali felé, ahol akkor láttam, amikor bejöttem. A lépcső legalsó fokán Niall ült, arcát a kezébe temetve. Amikor először megláttam, megtorpantam egy pillanatra, de aztán erőt vettem magamon, és tovább mentem. Mikor leértem, elmentem mellette, de végül nem tudtam parancsolni magamnak, visszafordultam, és letelepedtem mellé. Nem szóltam egy szót sem, nem bújtam hozzá, csak csendben ültem. 
- El nem csalja meg Louist. Danielle félreértette. -törte meg a csendet néhány perc múlva. - Csak egy volt barátjáról mesélt, akivel tartja még a kapcsolatot, ennyi. - magyarázta. Szóval csak egy félreértés. Valamiért hittem Niallnek, nem tudtam benne kételkedni. Bólintottam, és eldöntöttem, hogy elmondom ezt a nővéremnek is, amint innen hazaérek. Abban a pillanatban jelentéktelenné vált a tervem, miszerint beszélek Eleanorral.
Viszont egy kis keserű íz ott volt a számban: nem tudtam, hogy most mit vár, mit kéne mondanom. Ahogy én látom ezt a vitát, nem én vagyok az, akinek bocsánatot kell kérnie. Még úgy 5 percet ott ültem mellette, aztán meguntam, hogy egy bocsánatkérésre várok, amit valószínűleg úgy sem kapok meg, szóval felálltam, és az ajtó felé vettem az irányt.
- Jen, várj! -hallottam magam mögül Niall hangját. - Ne haragudj! 
- Felejtsd el. - motyogtam, és lenyomtam a kilincset, mire az ajtó kinyílt, én kimentem rajta, és becsuktam magam mögött. Nem tudom, hogy miért csináltam ezt... egyszerűen ott hagytam. Mikor ráeszméltem, hogy mit is csináltam, azonnal visszarohantam a házba, ahol Niall ugyanúgy állt, ahogy ott hagytam úgy egy perce. - Te ne haragudj rám! -nyögtem. Amint láttam, hogy nem mozdul, csak megfeszült testtel néz, úgy döntöttem, hogy ideje tényleg haza menni. Ismét becsuktam magam mögött az ajtót, bár most kicsit hangosabban, mint az előző alkalommal.

Fáj még, de ha a vihar csendesül, az árnyék talán elkerül!